A Széchenyi téri tartózkodás sem bizonyult hosszú életűnek, de Samuka számára azért adott számos emlékezetes eseményt: a már említett szakítást a szerafista élettel, a belvárosi templom és a dzsámi egyidejű feltárását és újjáépítését, mint látnivalót, mindez legalább annyira megmaradt benne, mint a sötétlő viharfelhőként közelgő háború, akkor még csak látványosságot nyújtó előkészítő mozzanatai.
A házak udvarán, jól hallható és látható helyen elhelyezett lármát adó riasztó vasak felfüggesztése, az óvóhelyekké előlépett pincék felszerelése, a vészkijárók vasajtainak feltűnése Samuban egyáltalán nem keltettek riadalmat, inkább a gyermeki kíváncsiságnak adtak tápanyagot. Az esetleges bombázásokkal kapcsolatos kiselőadásokon ismertetett bombatípusok – gyújtó, romboló, repesz stb. – felsorolása, a vödörláncok kialakításának gyakorlása, a házfelügyelők, mint légó-parancsnokok kinevezése, kicsit mulatságosnak tűnt akkor, pedig a veszedelem nem is volt olyan távoli. Volt egy éjszakai gyakorlat is, amit Samuka a téren élt át, amikor is az elsötétített égboltot fényszórók pásztázták, a közeli Ítélőtábla Bíróság¹ tetejéről mintha gépfegyver meredt volna az égre, doromboló búgás jelezte, hogy a város felett gyakorló repülő kúszik, de ebből Samuka semmit sem látott.
A Mamának hamarosan összetűzése támadt a háziúrral, éppen Samuka miatt. A háziúrnak a város dombos külterületén volt a szőlőskertje. Gyakorta járt ki oda, bár volt vincellérje, aki az időszakos munkákat rendre elvégezte. Egy alkalommal az udvaron tébláboló Samut megkérdezte:
− Öcskös, nem volna kedved kijönni velem a szőlőbe, hogy ne legyek egyedül?
− Szívesen, ha Anyukám is megengedi.
A Mama hozzájárult, mert azt vélte, hogy egy kis mozgás nem árthat.
Kint a szőlőskertben a háziúr akként rendelkezett, hogy Samu hordjon vizet a kádakba, aztán gyomlálja ki a ház előtti járdán megtelepedett gyomokat, mialatt ő egy nyugágyban fekve olvasgatott.
A kertben szépen sorakozó kajszifákon bőségesen volt gyümölcs. Samu megkérdezte, hogy nem vehetne le egy pár szemet a fáról? Mire a háziúr csak annyit felelt, két ásítás közt:
− Azt meg kell szolgálni, és még nem dolgoztad meg az árát.
A gyümölcs maradt a fán, Samuban ágaskodott a bosszúság.
Amikor a nap hanyatlani kezdett, a háziúr mosakodni hívta Samukát, és amikor ezzel már-már végeztek, megkérdezte a kisfiút:
− Ki szoktad te mosni az orrodat is, mármint belülről?
Samu értetlenül rázta a fejét.
− Fogd a poharad, szívd fel az orrodba és fújd ki.
A mit sem sejtő Samu meg is tette, de nyomban fuldokolni is kezdett, mert a felszívott víz olyan mellékútra tévedt, amitől majdhogy meg nem fulladt.
A háziúr meg nagyokat röhögve hátba vágta párszor Samut, aki fuldoklott is, meg sírva is fakadt.
Szótlanul mentek hazáig.
Amikor elmesélte a Mamának, az nyomban bekopogott a háziúrhoz, és lilára vált arccal azt mondta:
− Ide figyeljen uram, én sok mindent megcsinálok, mert megfizeti, de a gyerekemből ne csináljon paprikajancsit!
− Úgy látszik, kommunistát akar nevelni a fiából! – ez volt a teljesen ésszerűtlen válasz.
A Mama még annyit mondott dühtől reszkető hangon:
− Kommunistát nem, de egy bérért két cseléddel nem szolgálhatok, hogy maga szórakozzon!
Mondani se kell, hogy ezek után tűrhetetlenné vált a két ember kapcsolata, aminek ismét… ugyan mi is lett volna a kézzelfogható következménye?
Költözés.
Nem is olyan messzire. A Perczel utcába, egy jó hírű ügyvéd házába, ahol bizony ama szoba-konyhás lakás ablakai a járdával voltak egy szinten. Nevezzük nevén, úriasan alagsori, póriasan, idegen szóval szuterén lakás lett pár esztendeig Samu otthona.
Volt ennek az otthonnak, főleg Samu számára több kellemes tulajdonsága. A járda másik oldalán, az akkori Apolló Mozi², ahová a Mama „fedezetével” az iskolai szabályokat kicsit áthágva jártak a délutáni előadásokra, Samu és néhány közelben lakó diáktársa – természetesen szigorúan a 16 éven aluliaknak engedélyezett előadásokra.
Az ügyvéd úr kisfia, Tomi – akiről már évekkel ezelőtt megemlékezett e sorok írója – többet volt Samukáék alagsori lakásában, mint a polgári luxussal berendezett otthonában. A kis Tomi – aki még nem sejtette a szomorú jövőt – a Fürdő utcai zsidó iskolába járt, de a két gyerek közt ez nem volt téma.
Az ügyvéd úr egyszer említette a Papának:
− A maga fia jövője biztosabb, mint a Tomikáé.
Akkor Samu még nem tudta, hogy Tomi, ha rosszabb nem történik a jövőben, nemigen lehet diplomás ember. Kisgyerekek voltak. Gondtalanok. Samura, ha döcögve is, a túlélés bizonyossága, Tomira néhány év múltán egy közeli kisváros vasúti peronján, a vagonok árnyékában puskatussal rámért ütések végeztek…³
Amikor a „sárgacsillagos” korszak beköszöntött, már a Káptalan utcában lakott Samu, és míg a felnőtteken a félelem, a közöny, s a tényleges háború véres valósága vágott történelmi tapasztalatot, a kéttornyú templom árnyékában lévő gimnázium padjaiban mindabból a keserv, ami millióknak kijutott, őt elkerülte.
Azért tett egy „vargabetűt”, amiért évtizedes büntetés lett a jutalma, de erről legközelebb.
________________________
¹ Ahol ma a Pécsi Városi Bíróság működik, a Széchenyi tér − Mária utca sarkán állott a Magyar Királyi Pécsi Ítélőtábla épülete, amelynek kapujában a nevezetes napokon díszegyenruhás őr posztolt.
² A későbbi Kossuth Filmszínház. E sorok írásakor, éppen sok esztendei kihasználatlanság után feltehetően kulturális célú átépítése folyik.
³ 1938/39-ben már hatályba lépett az első zsidótörvény, az ú. n. „numerus clausus”, ami erősen korlátozta a zsidó vallásúak főiskolai és egyetemi tanulási lehetőségeit. Ezért lett volna kétséges Tomika továbbtanulása, de a súlyosabb következményű rendelkezésekről ekkor még nem tudhatott.
Hozzászólások