A dunaföldvári vándorút, bár mindössze alig két évig tartott, mégis annyira bevéste emlékarcát Samuka lelkébe, hogy, mint megfáradt vándor az üdítő vizet rejtő kúthoz, annyi elszaladt évtized után is vissza-visszaálmodja magát, az aknászpókokat vadászó gyerkőcökhöz, a pinceköz sátortetős, mélybefutó sorai közé, a kék eget még kéken tükröző szennyetlen nagy folyampartra.
Kora reggel és este a kofahajón nyüzsgő asszonynépet látja, kik a Mohácstól Pestig és vissza, piacos napokon, a földvári híd alatt a partnak kúszó egykéményes, kerekes hajóra szálltak, teli kosarakkal, és az áru terhétől szabadulva, víg nótaszóval vágtak a templomhegy ösvényén hazafelé, mikor a nyugati ég szélére sétált a nap korongja.
Elkalandozva kicsit a történések szigorú valóságától, tény, hogy az albérletből kiköltöztek, néhány száz méterrel közelebb az István-malomhoz, távolabb a Széchenyi tértől, a Nagyvárad utcába. A ház még ma is áll, de akkori gazdája, a pesti bérkaszárnya-tulajdonos, már az utca végén alussza álmát párjával együtt, a nagytemetőben.
Az itteni szoba-konyha semmiben sem különbözött a pécsitől, de a ház végében elnyúló kert és a gémeskút, a házak mögött katonás rendben sorakozó kukoricagórék bújócskahelyei, a fel-felbőgő tehenek, az etetésre váró disznók torlódó hanghullámai visszahoznak valamit, ami visszahozhatatlan.
A Házinéni és a Házibácsi, ahogy Samuka is nevezte, estelente a verandára csalogatták őket, hogy hallgassák a rádióközvetítést, ha valami színházi csemege kínálkozott. A rádió hangszórója az ajtófélfa kampósszögén lógott, és napközben is szólt.
Hallja, ha akarja-nem akarja, a szünetjel halk csilingelését, aminek leírt szövegét ugyan sosem látta Samu, de a Házibácsi azt mondta, hogy azt dalolja: „Magyarország nem volt, hanem lesz…”
Halló, itt Budapest egy és a közvetítő állomások… és franciául is bemondta egy kellemes női vagy férfi hang: Ici Radio Budapest Hongrie… Ezerkilencszázharminchatot, -hetet jeleztek a naptárak, Pestre látogatott az olasz császár és király, Viktor Emánuel. Képeivel voltak teli az akkori újságok első oldalai.
A lelkeket borzolta a madocsai csendőrgyilkosság napokig tartó hírzuhataga, hangszóróból és a Pesti Hírlap, Függetlenség, Esti Kurir, Új Nemzedék, Kis Újság, Friss Újság, Az Újság… kinek-kinek gusztusa szerinti tálalásban.
Papa is előfizetett a hetente képekkel teli Tolnai Világlapjára… és karácsonykor megkapták az ajándék kalendáriumot, meg valami más könyvet is. A napilapokat kiolvasás után a Házibácsi odaadta a Mamának.
A gépész olyan mesterember volt, akinek kölykét a paraszt gyerekek nem nagyon fogadták be maguk közé, ha összesúgtak-búgtak, mindig az odatolakodót látták benne, és csak úgy nevezték maguk között:az úri így, az úri úgy…
A Papa rendbe tette a már évek óta üzemképtelen szívó-gázmotoros, méreteiben nem nagy malmot, ami konkurenciát jelentett a felvégen füstölgő, gőzzel hajtott nagymalomnak, ami hamarosan tönkre is tette az alvégi kis malmot.
A harmadik osztályt már a plébánia szomszédságában lévő iskolában járta Samu – nem a legjobb eredményekkel.
Sok mindent Samu nem értett, csak azt érzékelte, hogy a Papa hangulata egyre borúsabb lesz, és, hogy a fizetés egyre gyakrabban akadozik… és megint éjszakákba nyúló beszélgetések folynak a konyhában.
1938 kora tavaszán beavatták Samut is abba a titokba, ami már a tél folyamán eldöntött kérdés volt: sürgősen vissza kell menni Pécsre, és kezdeni az életet megint elölről.
Mindebből Samu azért valami rosszat sejtett, azt, hogy alig melegedett meg körülötte a fészek, el kell búcsúzni a folyótól, a poros utcák szabadságától, a kertvégi bújócskáktól, valamitől, amit nem tudott nevén nevezni akkor, a gyermekkor tündérvarázsától.
A készülődést látva megkérdezte a Mamától:
− A kutyát visszük, ugye?
− Nem. A kutya marad. Az a Házibácsié.
− De a Fricit visszük? Azt mi neveltük.
− Talán… − mondta a Mama. – Ha lesz, aki megtűri a macskát. Pécs az nem falu.
Egy szusszanásra megszakadt a beszélgetés, aztán Samu mégis előhozakodott a következő kérdéssel:
− A kenyeret, meg a kalácsot azért te sütöd Mama, meg a lángost?
− A kenyeret azt a pék süti. Mondtam, hogy Pécs az nem falu.
− De a kalácsot és a lángost?
− A kalácsot? Talán, de a lángost…
Ettől a naptól Samu többet simogatta Zsolit, a drótszőrűt. Nem futkosott csak úgy kutyafuttában, mindenhová követte Samut, és ha kisgazdája bánatosan üldögélt a gémeskútnál, fejét a térdére fektette, szemével kémlelte azt a kutya jövőt, kutya sorsot, ami rá leselkedett.
És eljött az a reggel, amikor dübörögve megérkezett a teherautó.
A bútorok közt ült Samu, és könnyeivel maszatolta az arcát az egyre sebesebben tovatűnő házak és fasorok között. Még látta egy darabig a dombtetőn a templom tornyát, aztán csak a port látta, és nem tudta, miért van ez így.
Hozzászólások