Amilyen boldog volt a kis család, hogy a nagy világválság közepén a Papa állást kapott, annyira fárasztóvá vált a mindennapos oda és visszaút a munkahely és az otthon között. Igaz jártak a csilingelő villamosok a szűk Kossuth és Király utcától a Zrínyi Miklós Hadapród Iskoláig, de a takarékosság parancsa megkövetelte, hogy a Csokonai utca lejtős útján, a Katalin utcán át, a Búza téri kispiacon átvágva, a Kossuth-Király utca, Széchenyi tér, Ferenciek utca, Kórház tér nyugatra tartó vonalán a Szigeti országúti villamos végállomásig gyalogoljon, minden reggel, korai fél hétkor, és délután fordított iránnyal, igyekezzen haza – lábbuszon, ahogyan Ő mondta.
Amikor belépett a félhomályba burkolódzott konyhába, Samukánk nyomban odarohant a ravaszkásan mosolygó Papához, és szakavatott kézzel kotorászott kabátja zsebében, mivelhogy minden este hozott valamit – az a valami egy kicsi rumos cukorka volt, aminek ízét még most, vén fejjel is érzi, midőn e sorokat írja.
A Mama és Papa beszélgetéséből annyit azért kihámozott a kisember, hogy megint költözésre kerül a sor, közelebb a munkahelyhez. Ez már a karácsonyi iskolai szünete után megtörtént, pedig a Vámház utcai iskolában jól elvolt a külvárosi pajtásokkal, és írni és olvasni is tudott már. Ez utóbbiról annyit, hogy olyan jól fogott a feje, hogy mialatt a többi nebuló szótagolva rótta a sorokat, ő már unatkozott, mert kiolvasta az ABC-s könyvet, a tanítónéni nem kis bosszúságára – mialatt a többiek még javában szótagoltak.
Lakást találni abban az időben nem volt nehéz, hiszen a legtöbb utcában az ablakokban lévő papírlapokon adták tudtul, hogy szoba-konyhás lakás kiadó. Sikerült is a Szigeti országút 88. számú ház ablakában kifüggesztett hirdetmény alapján azt az udvari kis lakást elfoglalni, ami vagy két évre otthonul szolgált. A ház már régen nincs meg, sőt a mögöttes zegzugos utcák is eltűntek, a villamosok sem járnak. Az a világ az emlékezés könyvébe temetve maradt csak meg.
A nyolcvannyolcas számú ház jó nevű csizmadia mesteré volt, akinek műhelyében sokszor feledkezett el időről, a kinti világról Samu, mert olyasmit látott, amit azóta már hiába keres, mert a csizmákat nem a kicsiny műhelyekben készítik, de a gyárak ontják, akárcsak a cipőket. A csizmadia mesterség és a suszter szakma is, ahogy mondani szokták, „ipartörténeti kategória”.
A lakásunk, az otthonunk – bár méreteiben kicsiny, de tiszta fedél volt, mint amilyennel a főleg külvárosban élő kiskeresetű családok rendelkeztek akkortájt. Tisztálkodásunkat a többséggel egyező módon lavórban, Samu esetében és a kis-kortársaival mosófazékban oldották meg. A szappan sem volt illatos, „Baby”, vagy egyéb piperkőc márka. Közönséges mosószappan volt az. A piszkot ruháról, testről eltüntette. És ez volt a lényeg.
A konyhánkban a mindig ragyogó acél-szegélyű, sparheldvixszel szénfeketére dörzsölt csikó-tűzhelyen főttek, sültek azok az étkek, amelyek emlékére még most is összefut a nyál sok idős ember szájában.
Aminthogy a fürdőszoba sem volt tartozéka a kis lakásoknak, úgy az emberi szükséglet mindennapos kelléke, a vízöblítéses W. C. is csak a belvárosi, jó módú családoknál volt ismert. Az árnyékszék – hogy csak egy nevet említsek, valóban a kicsiny udvar árnyékos zugában húzta meg magát, de mindig tiszta volt, mert a háziúr ezt megkövetelte.
A nyolcvannyolcas számú házzal szembeni járdaszegélyt lombos vadgesztenyék árnyékolták, az útszakaszon végig kicsiny házak sorfala vezetett lefelé az akkori, már említett Magyar Királyi Zrínyi Miklós Hadapród Iskoláig. Egyébként itt volt a várost átszelő villamos végállomása nyugat felől. Ezután már csak pár száz métert kellett megtenni a Rácz városi templomig. Azt, hogy a város határán kívül eső, falunyi települést miért hívták így, Samu nem tudta még, és ehelyütt nem is kezdünk magyarázatába. Akit érdekel, okos helytörténészektől megismerheti eredetét.
A Hadapród Iskolával szembeni épülettömbben, a Tüzér laktanyában a fogatolt tüzérség állomásozott, amelynek ki- és bevonulásait gyakorta bámulta Samuka, s főleg az érkezést jelző kürtszó él még most is élénken emlékezetében.
A laktanyánál lefordulva déli irányba, labdarúgó és atlétikai versenypálya, tőle keletre a mai Alkony utcában, a már akkor megszűnt, de még fel nem számolt ó-temető sírkövei közt igen jó játszótere volt a környékbeli gyerekeknek, így Samukának is. És ha tovább nem volt kedvük futkározni, az Endresz György út eperfákkal szegélyezett vonalán kijutottak a Pécsi Repülőtérre¹, aminek gyepszőnyegére ugyan nem volt megengedett a bejárás, de ahol sok délutánt töltött Samu társaival, s ha dél felé nézett, a hangárral szemben, párhuzamosan a Pécs-Harkány-Siklósi vicinális² mentén tartották időnként a lóversenyeket. Fedett lelátójáról szemlélte az akkori helyi úri közönség a tiszt urak lovas bravúrjait.
Samuka, ha rövid ideig is, ebben a környezetben élte boldog pár esztendejét. Iskolába a Fiumei utcai elemi iskolába járt, mindaddig, amíg… nem mondom tovább, úgyis tudják, mi történt…
____________________
¹ A mai Uránváros
² Szárnyvonal
Hozzászólások