A Hársfa utca akkortájt kicsit a város északkeleti végének számított, körbevéve bányászok lakta házsorokkal, és az út végén el is juthatott gyalogszerrel akárki Pécsbányatelepre, vagy még tovább. Erre azonban nem került sor. Annyira nem vert gyökeret Samuka még, hogy elmerészkedjen, akár két utcával távolabb is.
Újdonság volt neki, hogy néhány ott töltött nap után, reggel az ablakpárkányon találta a tejesüveget, hogy a Mama elvitte beiratkozni az Ágoston téri Elemi Iskolába, mert betöltvén a hatodik esztendőt,iskolaköteles korba lépett.
Szűkösen éldegéltek, és éjszakába nyúló beszélgetések ringatták el Samukát. A szavak töredékéből felfogott annyit, hogy egyre fogyatkozik a Papa és a Mama pénze, hogy állást kellene sürgősen találni, és hogy az ő picinyke életében is történjen valami változás, azontúl, hogy hátitáskájával átlépte az iskola küszöbét, a Tanítónéni azt üzente a Papának, hogy átszervezés miatt átkerül a Felső Vámház utcai Elemi Iskolába. Ez ugyan nem okozott nagyobb megrázkódtatást vagy zűrzavart a lelkében, de az igen, hogy megint előkerültek a nagy cukros ládák, és a Mama szaporán csomagolt.
Samuka megkérdezte ennek okát. A Mama szomorkás hangon elmondta, hogy fogytán a pénzünk, a lakbér is magas, a Papának nem sikerült állást kapni, olcsóbb lakásba költözünk, de nem messzire, csak a szomszédba…
– Hová?
– A Csokonai utcába.
Alig telt el néhány nap, újra szekerek álltak a ház előtt, és azt a nekik sokat, a mindent, felpakolták, őt a kocsis mellé ültették, és megindult a menet, csak éppen más irányba. A Csokonai utca meredekén éppen hogy leereszkedtek, máris megálltak.
– Itt lennénk – mondta a kocsis, és a Papa, meg a kocsis két legénye szaporán hordani kezdték a holmit az emeletes ház lépcsőin fölfelé.
Ez a lakás sem állott másból, mint egy verandára néző konyhából, egy utcai szobából és pici spájzból. A folyosón kíváncsian nézték a „jövevényeket”, és mire minden a helyére került, ugyancsak este lett.
Másnap már innen indult Samuka az iskolába, ide tért vissza délidőben. Alaposan megdolgoztatta pipaszár lábait a meredek, amit meg kellett másznia, hogy hazaérjen.
A konyhában írta a leckéjét, és bizony korán kellett villanyt gyújtani, mert elég sötét volt. A „negyvenes” égő éppen hogy annyi fényt sugárzott, hogy azt a keveset, amit egy elsős nebulónak le kellett írnia, lássa is.
Már hullani kezdtek a levelek, amikor a Papa azzal jött haza, hogy állást kapott.
– Hol? És mennyit fizetnek? – sürgette a Mama.
– Lakatoshoz ugyan nem passzol, de mégis valami.
– Na mondd már! – sürgette.
– Ügynöknek vettek fel egy Biztosítónál… és jutalékot kapok.
– Értesz hozzá?
– Nem nagyon, de addig kihúzom, amíg a szakmában nem találok helyet.
Ezután csend lett. A Papa nem számolt be sikereiről, de egyre korábban bújtak ágyba.
Samuka világa az Iskola, a meredekutca-mászás és a szemetes udvar között csordogált. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de a hallgatás elmondta neki, hogy baj van.
Estelente, amikor lefeküdt, hallotta a sarki boltajtó előtt meg-megálló kocsisok káromkodásait. Egyszer kimászott az ágyból, és látta, hogy a kocsin állva, üvegből isszák a sört. A röhögésből, ordítozásból, ami egy-egy duhaj hangorkánból fülébe jutott, egy szót sem értett, de valami nem neki való lehetett, mert a Mama sürgősen becsukta az ablakot.
Az egyik vacsoránál a Mama ünnepélyes hangon azt mondta:
– Ha a Papa megkapja azt az állást, amit ígértek neki, minden kedden elmegyek a Barátok templomába Szent Antal misére. Eljössz velem te is?
– Igen – rebegte Samuka.
Azt se tudta, kik azok a barátok, meg a Szent Antal, de csak valami jó sülhet ki a dologból.
Hamarosan kiderült, hogy a „barátok” barna ruhás, furcsán kerekre vágott hajú, derekukon kötelet viselő bácsik. Ahová meg minden kedden korán mentek, elég messze volt az utcától, ahol laktak, és templom volt. Faragott padokkal, aranyozott keretű képekkel. Bámulnivaló egy odacsöppent gyereknek.
A Mama lelkesen énekelt a jobbára asszonyokból álló, térdelő nénikkel, még most is visszacseng:
„…csodákat kik látni vágytok,
Ó jöjjetek szent Antalhoz.
Szent Antalnak imájára, tenger enged,
bilincs törik, az elvesztett tagot s
vagyont, ifjú és agg visszanyerik…”
Egy hónap sem telt el, a Papa a zsebéből kivett egy rumos cukorkát, és vidáman mondta:
– Na gyerek, megvan az állás.
– Hol?
– A Hadapród Iskola mosodájában. Holnaptól én leszek a gépész, havi nyolcvanért!
Aznap bundás kenyeret vacsoráztak. A Papa rágyújtott egy szivarra. Ez csakugyan nagy ünnep volt, mert csak Karácsonykor szívott egy-két slukkot, azt is az illatáért, meg a karikákért, amiket kerekre formált szájából eregetett.
A Mama vett a Szent Antal Bazárban egy fába préselt képet, azt az éjjeliszekrényre állította. A Papa belevéste: 1934. január 9.
Hazavitte Samuka az első karácsony utáni bizonyítványt is, azt a piros könyvecskét, aminek első bejegyzésében viselete, szorgalma dicséretes, legalábbis a tanítónéni jóindulatából.
Nemsokára azonban, megint előjöttek a cukros-ládák, és … de erről legközelebb.
Hozzászólások