A kisfiú naptár szerint nagyfiú. Nem régen. Igazán: több éve már. Összedőlt várban él, romok között. Nincs otthon. Lakik: hajléka van, mégis hontalan.
Örültek neki, kik örültek, s mutatták, kik akarták, hogy legyen. Repedő falon takaró vakolat. A rés győzött, a fal szétszakadt.
Elsírta könnyeit – takaró alatt. Elment valaki és valaki maradt. Hitte, hogy igazi, de csak malaszt és szavak. Kiosztották, mint kártyalapot a jognak sátra alatt.
Fészke dúlt, csak szoba, ágy, asztal, bútorok, s ha nem tetszik: elmehet. Élni kell, tudja: lehet.
Valaki jött, osonva. Nem, nem Ő az. A szél süvölti hidegen, ridegen: idegen! Bolyong a férfivé érett kamasz. Nincs száján panasz, az ész diktálta tapasz: ajkára zárakat ragaszt.
Keserű a reggel, és az est, űzi, hajtja a talány, miért van Ő, de csak a magány csorog a házak falán.
Tegnap még szép volt, ma keserű, szépen szólt egy hegedű, most törött fadarab…
Mi maradt hát? Csak az a nap, az a dél s a délután, mit enged az alku, mit kötöttek feje fölött, mi kimondja, mikor jöhet, s rendeli, mikor mehet.
Az idő sok mindent betemet, de a fán a mély sebet, míg szél nem dönti ki: nem lehet.
Hozzászólások