Fázó testben didereg az a másik is, az a látatlan, érző, vérző, sírni kész inkább, mint nevetni, az a tavaszt váró, virágot, madárnótát kereső önmagába zárt, homály köpenyébe bújt, volt, van – és hallgat fül nélkül, és lát szem nélkül, itt lebeg maga körül, mint elvakult éji lepke a lámpafény burkában.
Visszafelé futó képek mozijában ül, és a csend hullámverő sustorgását hallgatja. Jönnek a messzire mentek, árnnyá vált egykor testi valók, lezárt szájak lakatjával, csak mennek, mennek. Nem koppan léptük a puha üresség homokjában, ünnepi fényarccal vonulnak a voltak, a valakik, a valamik, a valahol keretében.
Bezárt világ ez. A már semmit sem várás homokján árválló léleksátor. A vándor ül önnön burkában és hallgat. Csukott szemmel szemlél, mint fakult képnyomaton bukott csaták túlélője a ronggyá tépett glóriás zászlaja tetején.
Ejtett kristály csörrenése lenne itt a szólás, fájna, mert a csend burája szövi, szövögeti az álom mézitalát.
Ó-óra ütöget hetet, nyolcat… többet, kevesebbet. Omlik a sátor, és a porfelhőből alakot rajzol az est parancs-valósága.
Csengő sikolt. Erős és akaró, mint aki a zárt ajtón kívülről nyomkodja, lángtüzét, az égetőt, az e világon hagyottnak.
Kisfiú áll a tárt ajtó küszöbén. Kosarában kincsei, szemében ékkövek villanása.
– Bejövök… – és célirányosan az asztalhoz nyomul és kérdőn néz az értetlen merengőre.
– Tolj közelebb.
Félrelökött, gondos kézművű terítő elsöpörve, kosárbelsőből guruló autók.
– Garázst építünk, és csusszan a székből, kiszolgált dominók borulnak az asztallapon, és rakja, rakja a kerítést, a tornyot, nem remegő kézzel fel, fel négy-öt szintig.
– Te is rakd – szól a kisvezér.
Meddő kísérlet. Dől a torony.
Új kívánság tördeli a csend üvegfalát.
– A csigát akarom.
Mielőtt elérném, már előttem a vásári portéka. Ki tudja, honnan, kitől való, de itt lapul a szekrénypolc sarkában időtlenül.
– Mit üzen a csiga?
Hiszi, nem hiszi, hinni akarja, mint a dogmákká merevült hívő a nehezen foghatót, érthetőt.
– Azt mondja a csiga, hogy verekedni szoktál…
– Én? Erős vagyok, mint a, a bivaly… – és parányi muszkliját domborítja.
– Láttál már bivalyt?
Csend.
– Talán bika – kockáztat az ellenvetés.
– Bivaly.
Nem feszítem a húrt. Ha bivaly, bivaly, élő vagy képeskönyv szörnye, nem mindegy?
– Menjünk át.
– Hová?
– Oda – és az ágyamra pattan, a szőlőhegyre.
Hozza a kisautókat, és a takaró göröngyein kúsznak a párna csúcsára, a szőlőhegyre.
– Falatozzunk!
Ez már az utolsó felvonás gongjele.
Konyhába szalad, és a tányérkán hozza a nápolyi kockák katonáit.
– Te is egyél…
Egyet gyöngyfogai közé kap, a másikat, mint törpévé zsugorított pap ostyaként rakja a nyelvem hegyére.
– Most lőjünk!
Ez a számítógép végtelen csatája. Durrogások, lángok, futó, iramló képek harci rohanása. Ki kit lő? Ugyan!
A zongoraszék is kikerül az asztal alól, és pörgeti, mert éppen sofőr a forgó tányér volánját tekerve.
Harminc éve is így volt, meg tíz éve is.
Visszajött valami. A nyikorgó, nyúzott szék maradt.
Csengetnek. Menni kell. Haza.
– Szia!
– Szia!
Puha függönyként lopódzik elő a megtört hallgatás.
Hátradőlve keresem az útkanyart, amit egyre halványuló, feketébe vesző sárga cirkával mintázgat a tovatűnő, zajtalan, hangtalan, tán sosem volt jármű – ködlámpája.
Hozzászólások