Lehet, már negyven éve is, hogy ott járt, a várost ölelő hegy tetején. Sokszor nézte a tavaszi zöldbeborulást, a nyár barnás-zöldjét, az ősz sárga-arany színeit, és a ködbe, hópokrócba rejtőző hegyet, de nem ment be oda, hová vissza-visszahúzta az emlékezet.
Akkor még – az idő síkján egy röpke pillanat – nem bőgtek a csend fátylát szaggató motorok. Egy-egy zajos társaság baktatott a Dömörkapu irányába, de hangoskodásukat hamar elnyelte a csend, és csak messziről jött hangfoszlányok adták hírül, hogy a bokrok sátorán túl, egy másik világ, egy zajos világ is létezik.
Szeptember volt és búcsúzkodott a nyár.
Ketten voltak, és csak ők voltak a kinti és benti világ. A kacskaringós útról letérve, a jázminbokrok kínálta csaliban, mint egy mesebeli sátrat font föléjük a kegyes természet. Lábuk előtt gyíkok cikáztak, fejük felett egy-egy – ki tudja milyen – madárnak trillája szolgáltatta a zenét. Ezt a sátrat azon az őszön, vakon is meglelték volna, és az a sátor talán még ma is remény-zölden várja őket, mert az a hely olyan volt, mint egy kápolna, tető és cserép nélkül. A levelek közül kitekintő szemükkel a tintakék eget, egy-egy habszín felhőcske futását, és ha alkonyodott, a pillogó csillagok lámpásait látták.
Kicsi zug. Sok is, elég is, mesélni, hangos tervek szövetét szőni. Többnek sok. Kettőnek elég. Fészek.
Ez volt a pagoda.
Lehet, hogy mások is rátaláltak. Ki tudja, miért és mi okból. Lehet, hogy a piszkító, rondító emberkéz cserepei, tarkáló szemét kupacai vertek ott tanyát. A jázminágak oltalmában sok minden megfér. Jó és szép, rút és ronda, és hogy kápolna volt ez a tenyérnyi tisztás, csak ketten tudják, és a lombok, akik őrzik a titkát annak az arany-ősznek.
Elment már mellette sokszor. Lába majdhogy odavitte, és mégse.
Mit keresne ott a kései vándor? Mit találna az álmodások kápolna romjain? Tört ágakat, szemetet, hallgató tépett bokor romokat, és a csendbe vágó motorbőgés viharzaját, de nem lelne már madáréneket.
Nézi, nézi a hegyet, és tudja, hogy volt egyszer egy parányi zöld sziget. Nem a messzi Keleten. Csak itt: a Mecseken.
A pagoda
Lehet, már negyven éve is, hogy ott járt, a várost ölelő hegy tetején. Sokszor nézte a tavaszi zöldbeborulást, a nyár barnás-zöldjét, az ősz sárga-arany színeit, és a ködbe, hópokrócba rejtőző hegyet, de nem ment be oda, hová vissza-visszahúzta az emlékezet.
Akkor még – az idő síkján egy röpke pillanat – nem bőgtek a csend fátylát szaggató motorok. Egy-egy zajos társaság baktatott a Dömörkapu irányába, de hangoskodásukat hamar elnyelte a csend, és csak messziről jött hangfoszlányok adták hírül, hogy a bokrok sátorán túl, egy másik világ, egy zajos világ is létezik.
Szeptember volt és búcsúzkodott a nyár.
Ketten voltak, és csak ők voltak a kinti és benti világ. A kacskaringós útról letérve, a jázminbokrok kínálta csaliban, mint egy mesebeli sátrat font föléjük a kegyes természet. Lábuk előtt gyíkok cikáztak, fejük felett egy-egy – ki tudja milyen – madárnak trillája szolgáltatta a zenét. Ezt a sátrat azon az őszön, vakon is meglelték volna, és az a sátor talán még ma is remény-zölden várja őket, mert az a hely olyan volt, mint egy kápolna, tető és cserép nélkül. A levelek közül kitekintő szemükkel a tintakék eget, egy-egy habszín felhőcske futását, és ha alkonyodott, a pillogó csillagok lámpásait látták.
Kicsi zug. Sok is, elég is, mesélni, hangos tervek szövetét szőni. Többnek sok. Kettőnek elég. Fészek.
Ez volt a pagoda.
Lehet, hogy mások is rátaláltak. Ki tudja, miért és mi okból. Lehet, hogy a piszkító, rondító emberkéz cserepei, tarkáló szemét kupacai vertek ott tanyát. A jázminágak oltalmában sok minden megfér. Jó és szép, rút és ronda, és hogy kápolna volt ez a tenyérnyi tisztás, csak ketten tudják, és a lombok, akik őrzik a titkát annak az arany-ősznek.
Elment már mellette sokszor. Lába majdhogy odavitte, és mégse.
Mit keresne ott a kései vándor? Mit találna az álmodások kápolna romjain? Tört ágakat, szemetet, hallgató tépett bokor romokat, és a csendbe vágó motorbőgés viharzaját, de nem lelne már madáréneket.
Nézi, nézi a hegyet, és tudja, hogy volt egyszer egy parányi zöld sziget. Nem a messzi Keleten. Csak itt: a Mecseken.
Hozzászólások