Nem kakasszó, nem rigódal, még a madár-proletárok ricsaja sem, csak a kukák karcos kopogása, végtelenbe futó sietős cipők koppanása húzza el függönyét az ásítós hajnallal rámköszönő másnaplezárt ablaka elől.
Fénycsík araszol faltól falig. Még csak keskeny vonal, de mire körbejárja magányunk zárkasarkait, bújnak elő az éjszakába merült képek, a ránktapadt dolgok odahagyott burkai: asztal, fotel vaskos lábai, papucsok, székeken nyugvó, az ágyba igyekvés néma tanúi most költögető, ugrásra kész dolgaink szólító hangtalan jelei – reggel van.
Kelni kell. Ma is, és tegnap és tegnapelőtt is, a meddig még valahol megírt kőtáblás szabálya szerint.
Falon túl gyereknógatás, csapból folyó csobogás alig zaja. Ott indulnak már. Morcos kisfiút óvoda várja, felnőttet munkahely fegyelme.
Langyos tejünk iszogatjuk, búvárkodó kukakutatók szorgos hada lelkesen válogat. Ki rendesen, ki szemetelve. A rádió szól: robbanások, tüzek, rablások vegyítve szerencsehozó reklámszöveggel, tarkítva zenével, hírcsokorral, praktikával, recept nélküli recepttel, elhadart igével: a kockázatokról és mellékhatásokról… Büszke vagyok, én a tízmilliomodik, hogy nekem van kezelőorvosom, gyógyszerészem, akitől sosem fogom megkérdezni, még zavarba ejteném.
Milyen úr is lettem. Se lovam, se hintóm, még egy rozzant Trabantom sincs, de van saját orvosom, gyógyszerészem. Hát ezt is megértem. Érdemes volt vénülni, mondom kimondatlanul.
Serceg a penge, kerülve ráncot, akadék dombokat, s ha mégse? Parányi heg, faragás. Gyér haj, fésülés… megszokás, ha még van, mit kotorjon a fésűfog, ha van egyszer volt, hol nem volt fürtökből gyér taréj.
Tevések, nemtevések, fontosak, csak nekem, másoknak is – talán. Forgás a forgatagban, szembejövők, megállók a járdaszélen, közhelyek, felmérő pillantások, hangos üdvözlések, fejtörős ismerősök, na ki is volt ez? Utcányi latolgatás, ki is volt ő, s vagy felbukkan, vagy rejtvény marad. Talán neki is? Ő is köszönt, én is. Vigasz, mentség: nekem és neki. Szemfedő a butulás ravatalán.
Újságolvasás, sémi szokás szerint a végétől, a fekete keretű hírektől. Mosolyfakasztó, önengesztelő, giccsé silányult idézetek fejfái, tragédiát sejtetők, fel nem oldott haragot dicsekvőn hirdető egyazon holtról hírtadók, szűk családi körben eltemettük-kirekesztők, az ugyan ki emlékszik rá újkeletű éves, több éves visszanéző, önigazolások, a megemlékezések.
Tempora mutantur et mutamibur in illis…²
Ebédek. Sok vagy kevés, ízlik, nem ízlik… visszajelzés: később. Kinek-kinek mikor és hogyan. Ez már amortizációs terület, a kopás, használódás fokmérője.
Délután. Tunya szender-igény, néha süllyedés, néha át- meg átrakása, rendezése dolognak, és gondolatnak, alkotás és semmittevés, olaszos dolce far niente³, telefon sikítása, várt vagy nem várt hang, hangözön, téves mellényúlás mormolt „bocsánata”. Feltörekvő dudva gondolat-szemrehányás: az ezt meg azt kellett volna, a majd holnap biztosnak tűnő ámítása.
Közben gyérül a fény. Korábban, később: évszak törvénye szerint. A század átka, áldása – tv-csatornaváltó futása. Híráradat, másként és még másként tálalva, öklök csattogása, romok, holtak látványa, kopott tréfák melegített káposztája, politikult fejek szócsatája, éneklő fogkefék és tamponok bőség-kosara, lehulló kultúrmorzsa, a kikapcsolás szabadsága.
Sötét lesz. Roló ereszkedik egy ablakra, függöny oltja ki a kilopakodó fénycsillagokat.
Teli pohár az éji vízigénynek. Az utcai lámpa ingája hintázik a mennyezet rajztábláján. Szél mozgatja, s ha tiszta az ég, tán a csillagok is hímzik az égi takarót.
Részeg ember rezegteti rekedt áriáját. Megbotlik egy kőben, s káromlik egyet. Csak én hallom, meg tán a Mindenható, kinek szánta, ha hallja.
Búcsút int a Kedves, búcsúzom én is.
A sötétség betakar.
_______________________
¹ Nap napot követ
² Az idők változnak, és vele együtt mi magunk is.
³ édes semmittevés
Hozzászólások