Azt mondja a tudomány, hogy akkor egészséges, pihentető az alvás, ha úgy alusszuk végig az éjszakát, hogy nem emlékszünk semmire, azaz nem voltak álmaink – se szépek, se csúnyák, legkevésbé félelmetesek. Én megvallom, gyakran folytatok valamit, amit egykor boldogan vagy kínosan megéltem, átélni kényszerültem, és ebben gyakoribb a szorongató emlék, mint a visszarévedés öröme. Vannak olyan helyek és helyzetek, melyeket a jelen valóság-ébredése boldogan nyugtáz, hogy nem úgy értek a végéhez a dolgok, ahogyan zaklatott agyam mozivásznán futottak a képek. Ilyen lidérces, sokadszor ismétlődő, a valóságban szerencsésen végződő esemény az érettségi vizsgám.
A háború éppen hogy véget ért. 1946 kora nyarán reménykedő imákat mormolva ültem a bizottság elé. Bíztam a jószerencsémben, az égiek segítségében, a velem szemben ülők kegyes jóindulatában – de legkevésbé a saját tudásom magabiztosságában. Főleg két vizsgatárgy gondolata gyötört, ha éjjel felriadva rágondoltam: mi lesz, ha… Azt is beláttam, hogy nem lehet mentségemre felhozni a tankönyv írójának túlságosan nehéz stílusát, csak az általam kihagyott lépcsőfokokra hivatkozhatnék – de ezzel saját bűnömről állítanék ki bizonyítványt, ami bukást kellene, hogy eredményezzen.
Az egyik ilyen tárgy a fizika volt, amelynek akkori tankönyvét még ma is sokan forgatják, nem kis elégedettséggel. Öveges tanár úr még a kevés talentummal áldottaknak is olyan egyszerűvé tette a fizika alapismereteit, hogy öreg fejemet szégyenkezve hajtom meg emléke előtt, és az örök halhatatlanságba távozottól kérek bocsánatot azért a tizenéves lustaságért, ami arra vetemített, hogy csak úgy „szőrmentében” lapozzam könyvét. Ő bizonyára megbocsátana, de a bűn álmaimban nyeri el méltó büntetését.
Rettegve ültem tehát a bizottság elé, és a sok tétel közül egyetlen egytől reszkettem legjobban, amelynek címe a „rezgő mozgás” volt. Ha azt húzom ki, jobb, ha azonnal elsüllyedek butaságom mocsarában. Bevallom, azóta sem igen értem ennek lényegét, mármint a rezgő mozgásét, de erről csakis én tehetek, mert az előzmények elsajátításában sem voltam kevésbé hanyag.
Nagy kő esett le a szívemről, mert elkerült a „rezgő mozgás” rémsége, s a katód sugárról és annak gyakorlati alkalmazási lehetőségéről kellett beszélnem. Ez volt az Öveges-tankönyv akkori utolsó fejezete, s szinte utópisztikus dolog volt arról beszélni, amit ma már a fotelben ülve, távirányítóval kezelgetünk.
Megkönnyebbülve úgy belelendültem a katódcső leendő, az emberiséget szolgáló „lehetőségek” meseszerű ismertetésébe, hogy magam is elhittem, hogy láttam televíziós készüléket, pedig csak 1946-ot írtunk! A bizottságot mindenesetre elkápráztatta a bennem megbúvó költői hasonlatok és víziók lehengerlő ecsetelése, hogy rezgő mozgás ide vagy oda, feleletemet jelesre minősítették, és úgy néztek rám, mint egy prófétára, vagy minimum egy kései Edisonra, akinek jövőbe látó álmai vannak, és azt tűzön-vízen át meg is fogja valósítani.
Sajnos álmaimban mindig a rezgő mozgás tételét húzom ki, és verítékes arccal ébredek.
És a másik rémség? A matematika – amit akkor még középiskolai fokon „mennyiségtannak” hívtak, elemiben pedig egyszerűen csak „számtannak”. E tárgynál nem volt olyan kegyes Fortuna istenasszony hozzám. Két kérdést tartalmazott a kihúzott cédula. Az egyiken egy exponenciális – még kimondani is nehéz – matematikai feladat megoldása, levezetése ütött szíven, a második kérdés a logaritmikai tangens tétel elemzése volt. Óriási rémület fogott el, és ez az ijedelem még ma is gyötör.
A mellettem elsétáló, áldott emlékű tanárom, látva kigúvadt szemeimet és a papír világító ürességét, halkan odasúgta:
– Írjál fiam a papíron keresztül-kasul különböző algebrai jeleket, számokat, ikszeket, ipszilonokat, szóval alaposan firkáld tele a papírt, és azt tedd le az elnök elé, ha szólít.
Azonnal nekiláttam a „nemesen-nemtelen” feladatnak, s mikor szólított az elnöklő főpapi méltóság, letettem elé a neki kétségbeejtően össze-vissza rótt papírlapot. Kérdően pillantott tanáromra, aki szemrebbenés nélkül megadta a „magyarázatot”.
– Ezek, méltóságos uram, a jelölt mellékszámításai. Az eredményhez szükségesek.
– És az eredmény jó? – kérdezte őméltósága.
– Természetesen, méltóságos uram.
– Akkor rendben van. Van még a tételében valami a jelöltnek?
– Igen, a tangens-képlet és annak levezetése.
Ismét elöntött a veríték a valóságban is, ahogy álmomban is mindig. Áldott lelkű tanárom mellém lépett, és ismerve az elnök hallásbéli gyengéit is, azt súgta a fülembe:
– Csak a képletet írd fel, de igen lassan a táblára…
Elkezdtem, mert a képletet véletlenül tudtam. Közben a krétát is eltörtem, hogy időt nyerjek. Akármilyen csigalassúsággal írtam, előbb-utóbb a végére ért a képlet. És ekkor az éberen figyelő tanárom az elnök felé fordulva imígyen hajította el a mentőövet:
– Azt hiszem, elnök úr, az idő előrehaladtával is számolva, s mert a jelölt már az előző tétel kidolgozásában is nagy precizitásáról tett tanúbizonyságot, eltekinthetünk ezen evidens tétel részletes levezetésétől.
Őméltósága az órájára pillantott, amin a mutató a tizenkettőt meghaladta, és gyomornedvei is aktivizálódtak, helyeslően bólintott, és megadta a „kegyelmet jelentő” jelet:
– Köszönjük, fiatalember, ha a tanára is egyetért, akkor ez is jeles.
Valahogy kitámolyogtam a teremből, és hazakeveredtem a kegyes csalással megszerzett „érdemjegy” birtokában.
Hát ezért bűnhődöm immár 58 éve izzadó kisdiákként felriadva pihentető álom helyett.
Hozzászólások