Felébredtem? Vagy félig-meddig még mindig azon a bizonyos határon túl vagyok? Nem tudom. Mindenképpen tény, hogy az asztal, ami előtt ülök, íróasztal, falsziklák közé szorított tisztás, már amennyiben rendetlen összevisszaságában méltó a tisztás fogalomra. Mindenesetre az tény és valóság, hogy az enyém.
Ahogy elpárolog a szürkületben fogant álmosság, látom a kis barna vödröt, a fából faragottat, telve tollakkal, amelyeknek a fele sem ír, és amelyikről azt hiszem, írni képes, egy a százhoz, hogy egy betűt sem lehetne vele a hószín papírra róni, de mégis ott van a favödörben, mint aminek bérelt joga az el nem dobható maradandóság. Aztán valami kefeszerűség, lehet, hogy kopott írógép betűkarjait volt hivatott tisztává varázsolni. Neki is ott van a helye, és ments Isten, hogy kitegyem onnan.
Fatálcán, törött radírok között egy ecset cingár alakja mered az égnek. Nem tudom hogyan és miként került oda, de ott van, volt és bizonyára lesz, amíg egy heveny takarítási lázban ki nem hajítom, miként a félig üres tiszacides, aszpirines dobozokat. A jobb sarokban intő jelként meredeznek a levelek, melyekre válaszolni illenék, de nem indít semmi sem, hogy megtegyem. Vasárnap van és a délutánból estébe sántikál az idő.
Ha most megszólalna a telefon, bár még korai lenne, hiszen mindig akkor riaszt ijesztő hangjával, amikor nem várom, nos, ha megszólalna, a hang ezt kérdezné:
– Mit csináltok?
Azt is felelhetném, hogy semmit, de ez ridegen hangzana. Mit felelnék akkor, hogy némi életszaga is legyen? Azt mégsem mondhatnám, hogy semmit, mert nem is lenne igaz, mert éppen kopogok a kivénhedt, épeszű emberfiának már használhatatlanná nyilvánítható táskagépen, szóval írok, amit a helyzet sugall.
Akkor mi lenne a válasz?
– Üldögélünk.
Orrunk csiklandozza a napok óta bosszantó náthalé, unalmas tv-műsort nézünk, bár látni sem látjuk, érteni még kevésbé. Szóval, ülünk és várjuk, hogy egészen sötét legyen, aztán kimegyünk a dermesztően hűvös konyhába, várjuk a falipajzs megváltó melegét, eszünk valamit, bevesszük a gyógyszereinket és visszabújunk az este unalomködébe.
Újabban későn fekszünk, és mielőtt elnehezült agyunk elsüllyedne a semmi tavában, még elmormoljuk mozdulatlan szájjal a kisgyermekként belénk sulykolt imát, mialatt újból és újból elkezdjük elölről, mert elakadunk, míg végezetül feladja a mozdulatlanná lankadó nyelv is.
Elmúlt egy nap, egy vasárnap.
Most az jutott eszembe, hogy mielőtt elbambultam a délutáni csendben, kerestem valamit és turkáltam a fiókom rendezett rendetlenségében, és kezembe került egy boríték. Fiaimnak – így a címzés. Kibontottam. Legalább tíz éve íródott vagy még régebben. Többször átírtam, de nagyon réginek tűnt a szöveg.
Arcomra futott egy vigyor. Arra gondoltam, ha látná nagyobb fiam, igazoltnak venné, amit úgy odavetett egy közös ebédnél:
– Az Apu már húsz éve készül meghalni, de legalább harminc évig még tesz újabb és újabb előkészületeket.
Az is eszembe jutott, hogy mit feleltem akkor.
– Csak jót teszek veletek, mert leveszem a rátok zúduló gondokat.
– Ugyan! Hurrogott az ifjú. A halál és ami vele jár, az utókor gondja.
Lehet, hogy igaza volt és van, bár ebben a dologban a legtöbb ember ostobán maradi és rendelkezik. Ostoba, mert ugyan mit kérhetne számon bárki attól, aki már nincs!
Azért, ha már elővettem a borítékot, átolvasom, mit is írtam akkor. Tulajdonképpen gyakorlatinak és hasznosnak mondhatnám, amit leírtam.
Tényleg nem lesz gond a halottasház pitvarában üldögélő tisztviselőnek tenni a dolgát, mert fakult okmányok bizonyítják, hogy az a pár négyzetméteres földdarab és az alányúló építmény az enyém, azaz a miénk – no nem örökre, csak vagy ötven évre. Addig nem kell fizetni „fekbért”, aztán eladható, és bizton lesz rá vevő, mint volt Anyám is, aki megvette harminc éve hiúságból, hogy felírassa egy igen rút szabású kőre: „A H. család sírboltja”. A „család” szó túlzás volt, mert mindössze három helyre szabták a belteret az egykori építők. Valami ravaszdi megfontolás vezérelte a Mamát, amikor megvette – nem is kis pénzért -, mert tudta, hogy éppen négyen vagyunk „várományosok”. Így is vezették be akkurátus betűkkel a kataszterbe az én, meg a Mama nevét, hogy „kriptavárományosok” – mintha nem is lett volna legalább egy többlet tagja a családnak. Így hát a menyét eleve kizárta, ősi anyósi hagyomány szerint.
Aztán mégsem így lett, mert szerette, nem szerette, hogyan és miként Apámat, egy ládába rakattam őket egy tavaszi délelőtt, mely merénylettel bizonyára kivívtam túlvilági haragját. Így aztán felszabadult egy hely és csekélységem, mint az öröklétnek szánt birtok jogos túlélő örököse, két tanú hitelesítő aláírásával ellátott engedélyező okmányával biztosítottam a be-, illetőleg lebocsáttatást az alvilági szálláshelyre.
Arra is emlékszem, hogy az éppen ügyködő hullapecér azt mondta volt:
– Fölösleges kiadás ez uram, hiszen „bögre akár száz is elfér ebben”, mármint égetés után, hiszen ma már ez a divat, meg olcsóbb is…
Magamban azon is elgondolkoztam akkor és tréfának szánva odanyilatkoztam, eléggé el nem ítélhető kegyeletsértő módon, hogy:
– Hamvasztás, ez eddig rendben van, de hogyan rakja őket egybe a Teremtő, ha majd szól az ébresztő harsona a feltámadás napján? Mi van akkor, ha más porát is beleseprik az urnába egy fárasztó munkanap végeztével a szorgos égetők?
– Az nem fordulhat elő, szólalt meg a „mundér-becsület”. Annak szigorú rendje van.
Nem nyitottam vitát. Felesleges lett volna, mert ugyan „Qui custodit custodes?”, azaz ki őrzi az őrzőket? – buggyant fel bennem a klasszikus mondás. Ezért hallgattam inkább.
Visszatérve szerény íróasztalomhoz. A borítékot visszadobtam és a rendcsináló takarítás elmaradt.
Ugyan miért?
Elfogott a lustaság, meg valahogy annyi kacat volt abban a fiókban. Majd egyszer számba veszem és döntök sorsukról, hiszen míg élek „jogom van hozzá” és lehetőségem is.
Talán.
Hozzászólások