Amióta ember él a Földön, vándorol, költözik. Akár önszántából, akár kényszerből, mindig egy jobb élet reményében vág neki az útnak. Az állandó mozgás az őskor óta átszövi történelmünket. Külső szemlélőnek ez a folyamat leginkább annyit jelent, hogy emberek jönnek-mennek, de a benne résztvevők számára minden egészen más. Aki nem részese ennek – akár menekültként, akár befogadóként –, és csak a médiából jut el hozzá valamilyen megszűrt részlet belőle, jóformán semmit nem érthet meg ebből igazán. A vándorlás kiváltó okait még csak-csak fel lehet fogni ésszel, de az útra kelők, otthonukat hátrahagyók, valamint a befogadók szívében, lelkében lejátszódó folyamatokat nem.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház arra vállalkozott, hogy mindezeket a szituációkat és az azokat kísérő érzéseket a színművészet eszközeivel feldolgozza. Az Exodus címmel elkészült előadást október végén mutatták be. Pár héttel a premier után, első magyarországi vendégszereplésükön, a Pécsi Harmadik Színház közönsége láthatta e megrendítő produkciót, december 16-án és 17-én.
A szó megszokott értelmében nem tekinthető előadásnak, itt nem egy megírt történet elevenedik meg, hanem a színház, mint műfaj önálló életre kel. Abszurdnak tűnő, ám sajnos valós, a világban megtörténő elemekből építkező bizarr játék – velünk, az agyunkkal, a lelkünkkel, a türelmünkkel, a tűrőképességeinkkel.
Tolnai Szabolcs, a darab rendezője eredetileg filmforgatásra készült, az élet azonban átírta a forgatókönyvet: „Ahogy kezdtek mind többen jönni, háttérbe szorult az a történet, amiről én akkor filmet akartam csinálni, és amin gondolkoztam. Átvették a helyét. Egyszerűen lényegesebbnek éreztem, hogy róluk beszéljünk. Az ő történetüket sokkal időszerűbbnek, mainak éreztem, és egyszerűen elkezdtem velük foglalkozni, és végül egy előadás készült ebből”. A színészek testközelből figyelték meg a környékükre érkező migránsokat. Így próbálták megérteni érzéseiket és gondolkodásmódjukat. A darabban sok a rögtönzés. „Nagyon színes volt a próbafolyamat, egy nem szokványos próbafolyamatról van szó. Tulajdonképpen úgy indult az egész, hogy olvastuk a Jelenések könyvét, Mózes könyvét. Ebből állítottunk össze haikukat. A haikuknak az egyvelegéből és sajátságos intuíciókból raktunk össze képeket, amelyekből jelenetek lettek és így rétegződtek egymásra.” – mondta el Berta Csongor, színész. (Pannon RTV, Szabadka)
Már a kezdés is szokatlan, csak kis csoportokban engedik fölmenni a lépcsőn a nézőket, melynek folyománya a türelmetlenkedés lesz, a toporgó emberek kérdezősködni kezdenek: már elmúlt 7 óra, most mire kell várni?! Ahogy továbbengednek, megpillantunk egy sötétkék egyenruhás nőt ülni egy asztalnál, unott arccal. Fejével biccent az előtte felstószolt kartonlapokra és a bélyegzőpárnára. Ujjlenyomat vétel. Egyik-másik néző megpróbál méltatlankodva oldalról előzni, de nem lehet, mindenki sorra kerül. Egyre nő a feszültség. Mindannyian szereplőkké válunk, bolyongunk az előcsarnok végén induló szűk labirintusrendszerben, földön fekvő menekülteket és csomagokat kerülgetve, míg lassan feljutunk a színpadra. Tanácstalanság mindenki arcán, bizonytalan léptek, senki nem tudja hova álljon. Szokatlan a szituáció. Előttünk leterített pléd, rajta fürdőruhás fiatal pár napozik. Mi pedig, a menekültek, körbeálljuk őket. Senki nem tudja mitévő legyen, a nézőtérre csak páran merészkednek lemenni, de ők sem foglalják el helyüket, állnak a széksorok között. A strandolók felkelnek, és olaszul kezdenek beszélni, majd látva a totális értetlenséget az arcunkon, angolra váltanak. Megérkeztünk Európába, ahol minden happy, kapunk munkát, itt az emberek szabadok, minden tökéletes lesz. Aztán elfoglaljuk helyeinket, de körbetekintve továbbra is nagyrészt ijedt arcokat látni. Hova kerültem? Mi ez az egész?
A hatásos felvezetés után elkezdődik a jelenetfüzér, a menekült lét minden oldalának bemutatásával. Az előadás a józan ésszel felfoghatatlan szituációkat járja körbe és jeleníti meg néha sokkoló erővel, „alig-díszletek” között, jelképes eszközökkel. Talán nincs is alkalmasabb ennek az érzelmi világnak a közvetítésére, mint a fizikai színház. A szerepek állandóan cserélődnek: van hogy mi, nézők vagyunk a menekültek tömege, van, hogy passzív szemlélődők, tehetetlenül. Háború, lövöldözés, mindenki mindenki ellen. Csontok (nagyszülő?) kiásása a földből, majd gondos becsomagolása a hátizsákba és indulás, hátrahagyva a szülőföldet. Ember a húsdarálóban. Dekadens tobzódás a kerítés innenső (onnansó?) oldalán és extatikus élvezetet kiváltó golfozás gyerekfejjel. Csillogó merőkanállal WC-ből kikanalazott friss ürülék felszolgálása bögrében. A jólét zárt világába belépni próbáló kívülállók megalázása, kigúnyolása. A többször is elkövetett nemi erőszak már csak szimpla játszadozás a sok borzalom közepette.
Akinek a színház „Thália szentélye”, vagy olyan hely, ahova szórakozni jár, az garantáltan öklendezve megy ki – nem a végén, hanem még az előadás közben. Aki a színházhoz, mint művészethez viszonyul, társadalmi tükörként kezeli azt, és tudomásul veszi, hogy a világ bonyolult és vannak nagyon sötét árnyoldalai – ráadásul nem a távoli messzeségben, hanem itt a közelben, lehet hogy épp a szomszéd utcában – az rendkívüli élményt kap. Jelen esetben a „rendkívüli” szó nem pozitív vagy negatív előjellel értendő, hanem egy más dimenziót jelölő értelmében.
Képek az előadásról
Forrás: Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
Exodus
Rendező: Tolnai Szabolcs
Szereplők: Nagyabonyi Emese, Czumbil Orsolya m.v., Mikes Imre Elek, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Berta Csongor m.v.
Zeneszerző: Gryllus Samu m.v.
Korrepetitor: Milan Boca m.v.
A díszlet elkészítésében közreműködött: Daniela Mamužić m.v.
Az előadásban Domonkos István Kuplé című versének részlete is elhangzik.
A Pannon RTV tudósítása az előadásról (videó)
A Vajdasági RTV tudósítása az előadásról (videó)
Hozzászólások