Ablak s ajtó bezárult. Hullámzott a csend. Válladon álmatlanul aludt a lecsukló gyérhajú valóság: Én és Te. Öledbe hullt kapaszkodó gyökere fáradt éveknek, fogódzó az elcsúszónak, bizonyság a valótlan világnak, kötelem, menedékem partravonó reménye: kezed.
Látod-e kedves, hunyt szemed mögül a suhanó fák ágait, érzed-e kedves, hogy csónakunk viszi az áradat kertjébe édennek, s mi gond-sikoly – madarak égi zenéje, mondd, hallod-e?
Valahol citár zokog a délután est-falán túl, és jön, jön felénk, hogy bölcsejében ringva aludjuk át ezt a csodát, ezt a nappali éjszakát. Hajósok a végtelenből a végtelenbe úszunk szent kábulatban.
Volt egy délután.
Száj nem nyílott, szóvirág nem úszott. Jöttünk a valós-út rögén, és mentünk álmok rejtekébe, álmodni álmatlanul.
Citár jajdul a nyomuló homályon át, és meleg vérünkkel írja a sosem volt egek falára, hogy egy az a kettő, az a kulcsoló, szív a szívbe markoló, libbenő, lebegő ős valami. Érzed-e?
Hetvenhat év medrében megbúvó kérész-énünk, citár jajjal kísér. Magunkért, magunknak. A déli hévtől pihegő, a világot kizáró magányunk hajósait, lombkoszorús, fűzággal ölelő, némán fodrozó, zöld-sötéten csillanó patakon.
Akkor, akkor, amikor – volt egy délután.
Az a délután.
Hozzászólások