Majdnem mindennap találkozunk. Pillantásra sem méltat, hiszen sietős a dolga: el kell olvasnia a legújabb híreket, a csak neki szóló, csak általa megfejthető üzeneteket a falak mentén, a ki- és beugrókban, „kutyafuttában”.
Elárulom: Tódi nem valami rejtélyes tünemény, csak egy kis barna, fürgelábú tacskóféle, de az is lehet, hogy génjeiben más kis növésű ősök nyomait is fellelhetné a kíváncsi genetikus, ám sem én, sem gazdája nem kutatja ezt. Nem is fontos. Úgy és olyannak szeretjük, amilyen: társunkat, barátunkat Tódit, a kutyát.
A neki kötelezően kijáró útvonala alig több, mint háromutcányi járda és házszegély, de ott mindig talál valamit, amiért meg kell állni. Rövidebb, hosszabb ideig és ezt tiszteletben tartja a gazda és jómagam is, ha velük tartok. Hírek, boldogító vagy bosszantó tudósítások. Bővebb felvilágosítást csak ő adhatna, ha nem tiltaná a kutyákat megillető sajtóetika és levéltitoktörvény. Csak sejtéseink lehetnek, hiszen nem tudunk „kutyául”, csak gondolataink a híradás tartalmáról, amit szemünk érzékel és az olvasással eltöltött idő hosszából.
Néha megáll, hosszasan böngészi az illat-betűket, morog egyet és tovarohan, vagy villámgyors láblendítéssel „lepecsételi” az emberi szem nem látta üzenetet – jó vagy rossz hírt, felhívást. Csak ő tudja, ez az ő titka.
Mit üzennek ezek a felmenti rejtjelek? Csak sejthetjük. Lehet, hogy nekünk, kétlábúaknak is mondanának valamit, de Tódinak bizonyosan: nappali, éjjeli szendergésben felbukkanó meg nem élt szerelmet, kutyabajt, netán kifutást e kétlábon rohanó világból, veszedelemről, bajról, közelgő ellenségről.
Nem tudjuk. És jó ez így. Legyen ez az ő titkuk. Ha a gazdára vonatkozna, bizton jelezné valahogyan, mert Tódi, ha mi nem is tudjuk az ő nyelvét, érti-érzi a miénket. Szeméből olvashat, ki belenéz: örömöt, riadalmat. Csak figyelni kell – érdemes.
Tódi családtag. Helye van a lakásban, az apró udvarban. Tódinak ülése van, és nem is akármilyen a gazda kerékpárján, amelyen olyan büszkén trónol, mint egy kiskirály.
Találkoztam vele olyankor is, amikor útra készen tudatta meleg szemével, hogy most „utaznak” a birtokra – ahol szabad a pálya, ahol nincs póráz, ahol nemcsak titkosírással csöppentett levelek várják, hanem barátok, kicsi és nagy testvérek, ahol elcsaholják a legújabb híreket, a nekik fontosakat, az ő világuk minden búját-baját. És csaholnak. Harsog a völgy és a domb. Élet ez, boldog kutyavilág.
Amikor megismerkedtünk, gyanakvóan pillantott gazdájára és mert nem látott ellenvetést, végigszaglászta a lábamat bokámtól a térdemig, rögzítette csodálatos műszerével azonosító kódomat, aztán felnézett rám, hosszan, fürkészőn, majd lassan, mint a felizzó parázs „elfogadott”, ezt mondta a visszaáramló szemsugár.
Ha sokáig kell várni a gazdára, én kitartok mellette, baráthoz illően, míg ő állhatatosan nézi az ajtót, ami mögött „eltűnt” a gazda. Nem türelmetlen. A hűség szobra ülne ott napestig. Beszélgetünk.
– De soká jön már a gazdi…
– Mindjárt itt lesz kis barátom.
– Igen, de mégis…
Így folyik a „társalgás” tán öt percig, aztán diadalmasan pillant rám és rohan a visszaúton.
Néha meg-megáll, hogy újra átfusson valamit, valami apróságot. Lepecsételi, felülbélyegzi, mert fontos tudatni, hogy „látta”, hogy olvasta.
Tódi a barátom. Érzem és érzi ő is.
Hozzászólások