Elszálltak az angyalok. Didergő ködbe bújtak az ablakok. Nézzük egymást – öregek. A felnőtté érett gyerekek: elmentek, és a kicsinyek.

Nincs lárma, édes zűr-zavar. Csak a magány, az ami betakar.
Kialudt gyertyák, üres dobozok, gyűrt papírok. Emlékké fonnyadt örömök, óhajok.
Jajj! Csak az a másnap tűnne el, amikor ezer emlék útrakel.
Nem ízlik torta, sütemény. A maradék már tegnapi, az se kell: kemény.
Hallgatunk nagyot. A gyertyák lángja kihűlt: megfagyott.
Olyan mint a révület. A falról néz ránk a feszület.
Fogjuk egymás kezét, s némán is tudjuk a mesét. Azt a régit, azt az egykorit.
Fotelben ül a Nagypapa, a magasban füstkarika, sürög-forog a Nagymama. Hószagú felhőn is ránk talál, ünnep utáni délután.
Másnap van. Nem ünnepi, csak a szívünk lükteti? Majd lesz megint. Talán. Örök talány.
A sarokban áll a Fa és remél.
Potyogni kezd a tűlevél.

Megosztás

Tweet