Volt egyszer ez a város: kicsiny és nagyon kedves az ő kicsinységében. Most naggyá vált, túlérett ifjúvá nőtte ki magát. Jó ez? Kérdi kifehéredett fejem és kopó emlékezetemmel is csak azt mondhatom: a mának, s tán a holnapnak – bizonyosan.
Fél lábbal a múltnak szélén elmerengek, miközben a feltúrt úton meg-megállva halad a busz kifelé, keletre, hol mást lát a látó szem, más világot, nem a visszaálmodottat.
Zöld dzsungel mögött keresem az eozin ívű kaput, és hallani vélem azt a zsivajt ott bent, a nagy fürdőben, amit maga alá temetett az oktalan feledés: Balokány.
Van az a másik, az a fedett. Télen-nyáron jó – súgja az ész, a ráció.
Azért nem jó, hogy kettőből lett az egy – súgja a szív. Menti a mának érdeke: ez modernebb és éven át hasznosítható.
Igaz. Lehet…
Kis városnak kettő, nagynak ez az egy? Ez tény, ténnyel vitázni hasztalan.
Csapong a gondolat. Messze vitt egyszer egy vonat. Nem elektromos, gőzös szuszogta végig a kilométereket, és sok helyen megállva, mindig hazahozott. Alhattam a sárgálló fapadjain, de felébresztett valami, ha átkattogva az alagúton felsejlett a Hegy… Más volt a levegő illata.Hazaértünk, dobbant a szív. Nem borult füst-ködbe a felhőket tépő Mecsek.
Hát persze, mondja az ész, a mai, a hetvenegynéhány-ezernél több a kétszázezer-közeli, mármint lakos.
Érti az agy, de keresi az a belső, azt, ami nincs, ami belesiklott a szükség kergető ostorának suhintása nyomán, az elmúlt mocsarába.
Mutatóujját emeli a torony, és a lelkem a kicsit keresi, honnan szép időben oly messze láthatott, kinek bírta lába a lépcsők sorát. Most lift repít a magasba, és ez a torony elvisz a nagyvilágba is, az éter hullámain. Igaz, a ma igazsága, de jogom és szívügyem a nyomok keresése, itt belül, hol a lélek tanyázik, miközben az ész tudja, hogy ami nincs, és ami van helyette: a tovább parancs gyermeke. Kicsit maradi, ki sokadszor is visszanéz, tudom.
Szomjazom. Csapból csorgatom a vizet. Keresem azt az ízt, azt a tettyeit, tortyogóit, és valami mást ízlelek. Tudja az ész, megnőtt a „gyermek”, kinőtte gúnyáit, gyárak füstje írja a jövőt, a valót, és nem mesélnek altató meséket a fenyőillatú kölyök szelek.
Irányi Dániel tér… Ó a Búza-tér, az bennem ragadt, a kispiac, faltól falig a térré dagadt házak között, sokác asszonyok, bütykös harisnyák, paradicsom-, paprikahegyek, köztük elcsattogó villamos. Estelente néhány tojásért vásári komédia: légtornász a Fémipari emeletnyi tetejéhez feszülő kötélen, és bámuló szemek, nyári esték vissza-visszatérő olcsó cirkusza. Túllépte az idő, kopogja az ész valósága. Tudja az elme, de a szív keresi nyomát valaminek, ami elködlött, mint a nap csókjától libbenő pára-fátyol.
Kossuth szobra – galambok pihenőtanyája bronz kalapja karimája, és a zsidó templomig terpedő földön zsivajgó árusok, kofák sokadalma: ez már a Nagypiac – volt. Autók sorjáznak, és illatosítják a teret. Most.
Csarnokba szorult külön világ – ez a mai, értsd meg vándor, mondja az ész. Nincs villamos, csak autórengeteg, nincs patacsattogás, de rohanó kis és nagy kerék, annyi van, hogy még az út is kevés. Óvatos figyelemmel vigyázod lépteid. Ez a parancs, mert elsodor a holnapba robogó valóság, Te sután álmodó.
Igaz ez? Igen, mondja az ész prókátora. Emlék-pilléreken átível a jövő.
Árkádot ácsolt a szükség a Nádor potyogó falai alá, és hiába keresed bejáratát, vakon pislognak koszlott ablakok. Majd újjászületik, mondja a biztató szó, és ismétli addig, míg el is hiszed. Talán, lesz még márványasztal, vitázó polgár, kávégőzös délutáni pihenő: testnek s léleknek.
Lesz: mondja az ész, és elhiszi a lázongó szív.
Teheti másként?
Megadja magát, és mint gazdáját visszaváró öreg kutya, várja a csodát. Talán megéri, talán nem. Ez már nem az ő dolga.
Széchenyi tér, szakaszhatár. Átszállás a Főpályaudvar felé…! A Tér, és a villamos, az a sárga, keskeny útján kitérve is elférő, keleti végtől nyugati végig, Balokánytól Hadapródig, s délnek Zsolnayt köszöntve az Indóházig.
Megkönnyeztük, mikor száműzték, hogy szagtalanról szagosra váltva, már a járda se legyen szabad. Okosak voltunk? Nem! Kiáltja a szív és ész egyszerre, de jön a de…
Világnak öröksége lett, ami föld alatt pihent. Ez nagyon szép és jó, de azért inkább hallaná kopogó dobpergését fogatosnak, négylábúnak, aki vissza-visszanéz, az a nosztalgiás, maradian lemaradó. És azt mondja a jeges ráció: ez a jövő.
Patyolat falon kosztömeg. Ez is művészet? Súgva kérdezi a káromkodó.
Ez is a másság, nem érted, boldogtalan?
Igaz: a piszok, a kosz az más, ezt értem. Vagy mégsem?
Leülsz egy padra a Sétatéren, egy deszkára, mert csak egy szála maradt annak a szegény, nem vétő padnak, de ingatag ülése mégis elbír. Vagy belévág húsodba?
Ez a valóság. Ma és itt.
Na ne zúgolódj, suttog egy halni kész gesztenyefa: lehetne rosszabb is. Így is a Te városod…
Kuncog a Hold, és eltakarja vigyori arcát az átsuhanó felhő.
Hozzászólások