Fénytelen feketén kígyózik a járda, és Téged látlak a túlpartján az utcafolyamnak. Sikongó fékek zajában, lökdöső közöny-emberkék forgatagában – sietsz haza.
Kiáltanám neved – nem hallanád. Simogatnám hajlott hátad ívét – nem éreznéd. Fognám pergamen kezed – nem érném el, mert két partján a pocsétás utcafolyamnak, oly messze vagy tőlem, hogy elérni nem tud, csak síró szemmel kísérni az óvó szeretet.
Falnak dől a hátam, és nézem elködlő, semmibevesző alakod, és visszaidézlek. Megjártuk immár az évek kilométer útjait, pihenni kéne, de nem lehet. Várnak a fogyó holnapok, s kötelek, ha rongyoltan is – visszahúznak.
Ó, a fáink elsírták lombjukat, a virágok dércsípetten haldokolnak, lassuló lépteink nyomán holt levelek szőnyegén járunk – magunk is.
De hová lettek a szeplőcske csillagok, hol vannak a sosem lett álmok várai, hol vannak az arcok vonalrajzai, hol vagyunk mi ketten: igazak a kiszáradt kék tisztaság medrében?
Eltűntél a forgatagban. Magam vagyok, társtalan magányban. Nem vagy velem. Sietek utánad. Hangtalan árnyad vagyok. Nem élhetsz nélkülem. Nélküled nem létezem.
Fogod a kezem, ezért létezem, s míg létezem, az élet itt van én velem. Sírsz? Veled sírok. Nevetsz? Veled kacagok.
Én Te vagyok, és Te Én vagyok.
Hozzászólások