Mint amikor az emberre rájön a rendtevés ingere, sokszor teljesen indokolatlanul, időtől, okoktól függetlenül, mielőtt kidobna valamit, azért megáll egy pillanatra – és könyvek selejtezésénél ez maga a végzet, mert jóformán semmi sem kerül a papírkosárba, ne adj Isten a kukába, mert, ha felbukkan a lapok közt megbúvó kicsiny papírdarab, egy virágra emlékeztető szirommaradvány, nyomban az oly fontosnak induló munkafolyamat megakad, és beindul az időgépnek nevezett belső késztetés: – itt álljunk meg.
Eme kacskaringósra sikeredett bevezetés után térjünk a lényegre, azaz ki is volt a címben feléledő Szilvia?
Süppedjünk a múltnak porba és homokba süllyedt távolába. Nem is kell messzire utazni, még a gondolat, az álmodozás ösvényén sem. Akkor, egyszer volt a város keleti szélén, igazi gyárnegyed közelében, a lüktető belvárostól néhány utcányira, ahogy mondták, a proli negyedben, egy Állami Népiskola, a Vámház utcai. A Vámház már nem létezett akkor, mikor tintapacás, kopott padjaiban, a csattogó golyós számológép előtt állva, fehéret és pirosat tologatva összeadtam és kivontam, az olvasókönyv szamárfüles lapjait dühödten pödörgetve szótagoltam, amikor az egyszeregyet kórusban harsogva zakatoltam.
Jó pár éve ott jártam, vendégként „évfordulót tartani”, öregúr, még öregebb urakkal találkoztam, nagyanyákkal paroláztam, és magamban magamat megtaláltam, a nyomokat kutattam, írtam is valamit, és íme megtaláltam, a kis könyvet, amit akkor kaptam ott. Emlékül.
És most lép elő a kis fekete copfos, tűzszemű lányka: S. Szilvia.
A folyosón hányszor lestem, hazafelé kísérgettem, és akkorákat füllentettem… Azt hiszem, elhitte, vagy nem mondta? Ki tudja. Azt hiszem, én voltam a lovagja – már, mint kiskamasz álmaimban.
Az idillt elmosta az idő, és a negyedik osztályból kiballagva másfelé sodort az évek sora.
Már gimnazista voltam. A főtéren álldogálva vihogó nagylányokkal jött a Szilvi, s mert úgy illett, megállt, és a többi hölggyé serdült leányzónak bemutatva, az újratalálkát e szavakkal rövidre zárta:
– Hogy vagy Öcsi? De megnőttél!
És, hogy pirulásom megtetézze, hozzátette, a többi méregető bögyös lányoknak szánva, álmodozásom összetörve:
– Ő az a kisfiú, akivel az elemibe jártam.
Aztán vagy harminc év múlva, hivatalom várába zárva, egy nyári délután panasztévő kopogott az ajtómon. Felpillantva, elhangzott az illedelmes kérdés:
– Mivel szolgálhatok, asszonyom?
– Hát nem ismersz meg?
– Nem, hölgyem, nem volt még szerencsém. Foglaljon helyet – mondtam, és azt sem tudtam, miért néz a testes hölgy oly bizalommal rám, csak a felfénylő szemekből, mintha valami kikandikált volna.
– Leülhetek? Nem tartalak fel sokáig – és válaszomat be sem várva belehuppant a fotelnek becézett ülőalkalmatosságba.
– Természetesen, szólaltam meg, miközben lázasan kutattam már kopó emlékezetem rekeszeiben. Ki ez az asszonyság? Ismer? Ismernem kéne?
– Én vagyok az S. Szilvi, tudod, a Vámházból.
– Tényleg? – Rebegtem kínomban, mert sehogy sem „ugrott” be az a Szilvi, az a régi, az a szép, az a kedves. Azt nem mondhattam, hogy alaposan eljárt felette az idő, karcsúságából semmi sem maradt, holló haja igencsak kifehéredett.
– Szóval te vagy? Nahát, hogy szaladnak az évek… – és hogy az iménti ébredésem és álmaim romba dőlése fölötti bánatom egy kegyes és kecses füllentéssel helyrehozzam, mellé huppanva azt motyogtam:
– Milyen csinos vagy, mint mindig…
– Na ne sóderoljon uram, hetven kilómmal, négy kölykömmel, három unokámmal. Hová tetted a szemed? Ha még tegezhetlek, Ducus…
Ilyen lehetett annak a trombitának harsogása, amitől leomlottak Jerikó falai.
Hozzászólások