Töredékes visszaemlékezés a szocialistabrigád-mozgalom keretében
1970-es évek közepén
Vasi Ferenc Péter helytörténeti hagyatékából – legépelve 2012. júl. 12.
„Máté László szül. 1910. I. 7-én.
1923. IX. 16-án, iskola végzése után Pollák Sándor tatai szőnyeggyárba mentem dolgozni, mint kifutó alkalmazott, mint fiatalkorút, később üzemben állandó munkakörben dolgoztam. 1924 májusában mint tanonc voltam. 1927.-évben szabadultam.
1923. évben 9 szövőszék volt,
2 drb Sönher, 3 drb zsávoly, 1 vászon kötésű,
3 tarisznyagép, 65 cm széles gépek,
1 felvevő, 1 keresztorsózós, 1 drb csévéllő gép.
Fonóda
1 nagy kártoló, egy kis kártoló –
2 drb fonógép, 1 dublerozó
2 drb cérnázó gép, 1 motolla
1 drb poroló gép 1 drb tépő gép.
Az üzem erőmeghajtása taransz miniers(???-) volt, gőz meghajtással.
Az emeletes épület földszinti része volt,
fele szövöde, fele fonóda,
kiegészítő része a régi emeletes cérnázó épület volt. Ezt állami kölcsönnel
segítette idáig, az magyar állam.
Az emelet 1925. évben épült. A tervező Tatabányai Töszt Ligdalyi
nevű Főmérnöke volt, úgy tervezték, hogy
az üzem nem állt meg, a tetőszerkezetet
emelték, alá építettek, addig amíg az előírt
magasságot el nem érték.
A kivitelező Balla György építész volt.
Az építkezés befejezése után
az emeleti helyiségben 2o drb használt
Sönher gépeket hoztak különböző
nagyságban, ezek lettek felszerelve és
üzembe helyezve, amiben Szeidimon, én, Máté is részt vettünk.
Az akkori szövőmester Hösn János, a szerelők Mader, Mauszberger Erik voltak.
Az üzem fejlődött,a főnök Pollák Artúr és Hugó voltak, 2 év múlva új Buclé gépeket
szereltünk fel, 2 drb-ot.
1928. évben az új termet építették, ahol
9 drb új gépet, nagyobb méretekben,
2X3, 3X4, 2 1/2X3 ½ méretekben.
1 drb enyvező gépet. 1drb nyíró gépet,
láncenyvező gépet a folyópart mentén.
Győrből a csipkegyárból
2 drb 2X3, 2 ½-3 ½-es gépet,
7 drb 9o cm futószőnyeggépet
hoztunk szerelni,
nagyon sok haszonnal dolgoztunk három műszakban.
1942-ben 1 drb duplaszövetű gépet
kaptunk a még magyarországon nem volt.
1943-ban hadi üzemmé váltunk, honvédségi
takarókat gyártottunk, csak kis része
maradt meg szőnyeggyártásra.
1944 karácsonyán az új termet lebombázták,
leégve meredtek a romok közt a vasvázak.
1945. január 5-én láttam a romokat
és leégett gépeket fonálraktárba hordtuk.
Az emeletes épület sértetlen maradt és
a front után itt kezdtek dolgozni,de se
anyag, semmi nem volt, szalmazsákkal kezdtek.
Én, Máté László 1945. január 15-én Sasos
katonai behívóval itt hagytam a gyárat.
Pannonhalmán kellett jelentkezni, a katonai
parancsnokságon. 1945 április, Húsvét reggelén
fogságba kerültem, onnét a Szovjetunióba,
Leningrád környékére, Ladoga-tó mellé.
1947. szeptember 12-én jöttem haza,
két heti pihhenés után jelentkeztem
a gyárban munkára, nagy szegénység
volt ithol, mindenűtt, az üzemben egyik
gépet a másikból javítottunk ki, semmi tartalék
nem volt, az Emergép gumigyár részére
kellett volna gumivásznat készíteni
a leégett nagy szövőgépeket állítottuk
össze, azon készítettünk szövetet,
nem kifizető dolog volt, mert lassú
járatú gépek voltak, de államérdek
volt és mindég több gépet raktunk össze,
már hat nagy gépünk dolgozott,
a gumigyár meg volt elégedve a
munkánkkal,”
A kézírással írt visszaemlékezés itt félbeszakadt. Az ötvenes évek világa túlságosan is nehéz lehetett Máté László bácsinak, aki a szőnyeggyár nyugdíjasa lehetett. 2000-ben halt meg, 90 éves korában. Felesége túlélte. Tatán, utcánkban, a Vasút utca 57-ben laktak csendesen. Túlélte szüleimet, akik – szinte az egész Vasi család és egyéb rokonaim (bérmanagyanyám, Roszicska Margit) is a szőnyeggyárban, azaz a Latexben (Lakástextil Vállalat Tatai Gyáregységében) dolgoztak. Nagyszüleim is onnan mentek nyugdíjba, szüleim is ott töltötték ifjúi munkáséletük, nagyapámat onnan jelentették fel koholt szabotázs címen, elagyabugyálták, de végül elejtették a vádat, és vihette tovább munkáját. A Horthy-világban csendőr főtörzsőrmesterként megjárta Németország haláltáborainak egyikét, USA-hadifogságból 1946-ban tért vissza. Keresztszüleim az ottani néptáncegyüttesben ismerkedtek meg. Unokatestvéreim közül ketten kezdték életpályájukat gépmesterként, egyikük Könnyűipari Főiskolát is végzett textil szakon.
A gyár még épített egy kultúrházat Eck Tibor igazgatósága végén, végül bezárták az üzemet, a zárt gyárkapura koszorú került. A kultúrház ma a Jehova Tanúinak Királyság terme, az óvoda, ahova kisgyerekként jártam, idejekorán megszűnt, a gyárcsarnok a Gyöngyház-piac lett és Ifjúsági Szálló, majd albérleti szobákat lehet bérelni 40-50 ezer forint értékben.
Így múlik el egy gyár dicsősége, ahol a testvériség nevében vietnámi lányok is dolgoztak. Édesanyám 1977. augusztus 27-én, 37. születésnapján számolt le. Olló állt a combjába, és nem is bírta a „sok nő egyhelyütt”-intrikákat. Dolgozott a kikészítőben, a kivarróban, a perzsán stb. Hát ilyen gyár volt ez a gyár, hol volt hát? Valaha a régben volt, és egyre kevesebben emlékeznek rá, halnak egymás után, egymásról tán nem is tudva.
Fiam anyja elvált asszony volt. Keresztanyám és fiam nagyanyja váltótársak voltak egy gépen. Beszéljen nekem valaki véletlenről. Mert nincs véletlen. S a nagyszülői ház odalett, ahova fiam született. A ház, a gyár: Bevégeztetett! Nehezen mondanám ki az Áment! Pedig hát az. Visszavonhatatlanul.
Hozzászólások