Történetem valójában 2015. januárban kezdődött. Egy szürke, havas esős januári délelőttön szokás szerint dolgozni indultam. A kerület egyik pontjáról a másikra, nagyjából nyolc kilométer távolságot kell megtennem minden nap. Két átszállással, nagyjából hétszáz méteres gyaloglással jár ez a kis kirándulás, amely kocsival tíz perc, a fent vázolt tömegközlekedéssel pedig hatvan-hetven perc. Várakozással nehezített, fárasztó türelemjáték. Már sokszor megírtam, mert változó, mennyi türelemmel és beletörődéssel viseltetek iránta.
Azon a bizonyos délelőttön éppen az útba eső felüljáróról igyekeztem lefelé, a lenti buszmegállóba. A lépcsősor közepe táján járhattam, amikor hatalmasat reccsent a jobb térdem, és egyúttal alám csuklott. Nagyon erős fájdalmat éreztem, s csak azért nem estem el, mert a korlátba kapaszkodva mentem lefelé. Alig tudtam lábra állni, és közben szomorúan láttam, hogy a busz, amelyre át akartam szállni, kihúz a megállóból. Nagyon nehezen tettem meg az iskoláig az utat, csaknem egy órán át tartott vánszorgásom.
Hosszú hetekig munkaképtelen voltam aztán, otthon feküdtem és betartottam minden orvosi utasítást. Ennek ellenére még most, tíz hónap múltán is erősen fájdalmas és nehezített a járás, nem javult, inkább rosszabbodott az állapotom. Még februárban megállapította az engem vizsgáló sebész, hogy az eldeformálódott térdízület és az ínszalagok miatt műtétre lenne szükség, amit azonban alapbetegségem miatt nem javasol, kockázatosnak tart. Gyógytorna, fájdalomcsillapító volt a javaslat.
A háziorvosom ezért aztán most, novemberben úgy döntött, hogy beutal egy kórházba, ahol reményeim szerint kezelésekkel javítani fognak az ízületek állapotán műtét nélkül is.
A kórházban, ahová a beutalóm szól, egyszer régen, még a múlt évezredben már feküdtem. Csak homályos emlékeim vannak róla, mondják, azóta szépen felújították. Az utca, amelyen idáig jöttem, a hetvenes-nyolcvanas évek városrendezési önkényének, szeszélyének áldozata, tanúbizonysága. Egyik oldalán tízemeletes szürke panelszörnyek sorakoznak, egyforma házak sora magasodik. Az utca nem lehetett túlságosan tágas, így két oldalának házaiból a lakók egymás életébe belelátnak. Az utca páros oldalán az egész, egykor letarolt kerület utolsónak megmaradt kertvárosi utcáinak egyike, családi házak állnak. Némelyiket felújították, kicsinosították, a legtöbb azonban a romlás, a lepusztultság jeleit hordozza magán. Nyitott ablakaikon át penész, rothadás és a szegénység szaga árad az utcára. Mások már rég lakatlanul állnak, látszik ez az omladozó vakolaton és az elhanyagolt kertek lehangoló látványán is.
Ahogy végighaladok ezen az utcán, a házak változó képe nyomán hullámzó érzések, szorongás fog el. Az egyik sarkon meghatóan régimódi cégtáblát veszek észre: Piroska Eszpresszó, felirat hirdeti, hogy meleg szendvics és fagyi is kapható. Közelebb érve már látom, hogy a jobb napokat látott műintézmény rég bezárhatott, az egész piszkos, elhanyagolt és kopott. Rajta tábla: Eladó vagy kiadó.
Szokás szerint túl korán érkezem, körüljárom az épületet. A homlokzaton Európai Uniós zászlót lenget a szél, ez bizalommal tölt el. Szemmel láthatólag még tart a felújítás, tábla igazít el a bejárat felé. Nehezen lépem át a küszöböt, tudom, ha szép is ez a kórház, kulturált és rendezett, mégiscsak egy zárt világ, ahol nem tudom, mi vár rám. Kint pedig ragyog, simogat a késő őszi, tavaszt idézően kellemes napsütés. Kigombolt kabátban járnak az emberek. Végül rászánom magam, az ajtó kinyílik előttem és elirányítanak a betegfelvétel felé.
Ahogy belépek az előtérbe, mégis felidéződnek egykori emlékeim, a helyzetek és emberek, akikhez akkori életemben kötődtem. Különös érzés fog el. Az első szembejövő fehér köpenyes nő rám mosolyog és köszön. Lassan oszlanak félelmeim. Arra gondolok, milyen jó lenne itt találni valakit, egy mentőangyalt, régi ismerőst! Kórházba bekerülve még mindig hajlamos vagyok elveszett gyereknek érezni magamat. Most még csak vizsgálatra jöttem, előzetes megbeszélésre, még nem fektetnek be, csak előjegyeznek. Nagyon sok a várakozó beteg, sokan műtét után kerülnek ide rehabilitációra.
Felveszik az adataimat és felküldenek az osztályra, jelentkeznem kell majdani kezelőorvosomnál. Nem találom a liftet, gyalog indulok el az első emeletre. Nehezen lépcsőzök, de lassanként azért haladok. Egy nővér mutatja kérés nélkül is, máskor hol keressem a liftet.
Igazából meg sem lepődöm, amikor a nővérpultnál jelentkezve ismerős arcot fedezek fel, fohászom meghallgatásra talált. Az éjszakás nővér még nem köszönt el. Egymásra nézünk, azonnal felismerjük egymást. Éva olvasóm volt bő évtizeddel ezelőtt a Nagykőrösi úti Szabó Ervin Könyvtárban, amit annyira szerettem, és amit a magam képére formáltam abban a hét esztendőben, amíg a vezetője lehettem.
Nagy sóhajtás, bár eddig is csak egy apró szorongás volt bennem, a rám váró ismeretlen helyzettől való félelem, az most egy csapásra eloszlik. Fél életemet kórházakban töltöttem, újszülött koromtól kezdve. Az egykori szeparációs félelmek köszönnek vissza minduntalan felnőtt koromban.
Éva, aki a nővérpultban ül és rám mosolyog, kislány korom megmentőjére, Éva nővérre emlékeztet, aki falunkbéli volt és a járási kórház gyermekosztályán enyhítette az anyámtól való elszakítottság gyötrelmeit.
Míg a doktornőre várok, feljegyzem első benyomásaimat: a hely kifejezetten jó energiákat áraszt, tiszta, kellemes. A társalgóban ültetnek le, ahol tv-t lehet nézni és egy fali polcon könyvek sorakoznak. Egyik ámulatból a másikba esek, ismerve a honi egészségügyi intézmények állapotát és körülményeit. Rövid várakozás után szimpatikus, fiatal orvosnő lép hozzám, bemutatkozik, és a vizsgálószobába megyünk. Alaposan kikérdez, megvizsgál, mindent feljegyez. Előjegyeztek, értesíteni fognak, ha befekhetek.
Amikor kilépek a kórház kapuján, kezemben a beutalómmal, már teljesen nyugodt vagyok. Bízom benne, hogy meg fognak gyógyítani.
(folytatjuk)
Hozzászólások