Szakadozott takaróját épphogy lerúgja magáról az álomittas reggel. Itt-ott még pisla hunyorgással búcsúzik egy csillag. A Holdkifli juhászodott ebként a nyugaton felsejlő tető-kontúrok mögé oson, hogy eltűnjön a felfénylő napseprő cirmai elől.
Mint régen volt lópaták dobverését visszhangozzák az utcafalak cipőbe bújt lábam koppanásait. Nem vágta ez, nem is sietős ügetés, jövés nesze valahonnan valahová, mert reggel van, és mint a magamra rántott kabátnak terhét, úgy viszem az alig ébredt valómat a napnak elébe.
Macska búvik a kapu alól, rámnéz, és eltűnik a járdán sorjázó autók alatt. Tán alszik még, hiszen ott még a sötétet nem tördeli az ébresztő utcazaj, csak az én koppanásom halkul egyre jobban s vész el a sarkot elérve, hogy még egy kicsit csendet terítsen a mozdulatlan külvilági ólmos szürkeségre…
Néne araszol a téren a kupolás templom felé. Nem harang zenéje hívta, a ráncok mögött keményre dermedt évek parancsa, az anyjáé, vagy nagyanyjáé tán, hogy vasárnap van, s hogy az a ház, kell, nem kell, nyílik, és neki helye van ott, hol az ő hit-Istene várja, elvárja ősi parancsok kőbevésett igéje szerint.
Egykorvolt szálloda kísértetfalaihoz ragasztott, színét vesztett faárkád alatt megyek lefelé, s arra gondolok, megérem-e a potyogó málladékot fogó faoltalom tűnését, és a vakult ablakok mögül lámpafénnyel köszönt és hív a kávé illatú márványasztalok sora?
Párocska kaptat fölfelé. Egymásba fogódzva, feszülve. Melengető hévvel beszélnek, és úgy tűnnek el a távoli közelségben, mint az ajkukról ki-kicsapó lehelet párafelhőcskéi.
A sarki bódé újsághegyei mögött, mint zsákmányra leső pók üldögél a kabátjába burkolt árus, és egykedvűen várja a tarka lapkötegben turkálót, aki mindig jön, érkezik, válogat, és viszi ugyanazt, nyár-forróban, ősz-esőben, téli hóban.
Mint éji sétájáról megtért őrszem tekint a Térre a városnak háza, és mire elüti messzi hangzó kongásával a nyolcat, hangyatábor nyüzsgésével sietnek jobbra és balra, fel és le, kinek hová sürget az útja: ismeretlen ismerősök.
A harangok is feleselnek, egymásnak köszönnek, az utcákon átívelnek, énekelnek, panaszkodnak, esdekelnek, hitesnek és hitetlennek – az embernek, az embereknek.
Vasárnap. Reggel. Még az Ősz sárgít holtravált virágot, fázós szél kerget hullt levelet és a hegy ködéből majd holnap hószakállal megjön a Tél is.
És a didergő csendben jégtükrön roppan a lábam.
Hozzászólások