Mielőtt bárki is a Milka tehénre gondolna, sietve elosztom eme cseppet sem ildomos gondolatot, és elmondom, hogy amiről mesélős kedvemben regélek, kétlábú, szőke és kékszemű, repkedő szoknyácskás kislány, kinek arcocskája úgy jelent meg ebben az őszbe hajló délutáni csendben, mint egy könyvjelzővé zsugorított megfakult virág.
A Duna-parti, azóta várossá növekedett nagyközség porral lepett utcáin vonult a körmenet. Elöl libegő templomi zászlók, kendős asszonyi seregbe vegyült csizmás férfinép, és mögöttük négyes sorba rendezetten az iskolások, kicsiktől nagyokig. Templomtól templomig, énekelve, ahogy illett. Azaz illett volna, de hát légyen bár oly szigorú a tanító úr, sutyorogni, fecserészni, a nem szabad tilalom lécei közt bújócskázni, olyan jó dolog kurta nadrágos kölyöknek, vihorászó copfos lánynak egyaránt.
Pedig nagyon komoly útravalóval indított útnak jó anyám, s tette ezt nyilván Ilonka mamája is, a tanító bácsi vészjósló ígéretéről nem is szólva.
Addig-addig ügyeskedtem, sorról sorra araszolva, míg őmellé nem értem. Az iskolánkban ő volt a nagy Ő, s ha nem taszított ki a sorból, el is suttogták a rövid nadrágos irigyeim nyomban hírét:
– Nocsak az Ilon meg a Satya – hozzá is ragasztották, hogy a „szeretője”.
Satyának az Ilon, Ilonnak a Satya.
Vonultunk. Lopva néztem hosszú copfját, piros szárnyú pillangós szalag lepkéit szőke hajában. Csak mentünk, mentünk egymás mellett szótalan, beborítva az áhítat ének szőttesével, a fel-felszálló porfelhőkbe burkolózva, lopva, egy-egy villanatra egymásra nézve.
Zsebemben kotorászva, mintha véletlen lenne, előkerült a karácsonyról maradt egyetlen szaloncukor, és óvatosan, mint aki kapuján a boldogságnak kopogtat, zsebkendőjét szorongató kezéhez értem. A cukor villámgyorsan átlendült a túlsó partra. Halovány mosoly, kékség villanása.
– Jössz a búcsúba?
– Te is?
Ez volt a válasz, kérdésbe csavarva.
– Szép a ruhád.
– Az ángyi varrta.
Aztán szépen lassan, halkan fecserésztek, azaz csiviteltek volna, ha hátulról Kajla Pista meg nem böki Satyát:
– Gyün a Bika, kussójatok!
És tényleg jött, mint a nyári égre lopakodó fekete felhőből sustorgó istennyila, a Bikának nevezett tanerő. Nem éppen gyengéden megragadta Satyánk piruló fülét, és bajusza mögül morogta:
– Nem korzó ez gyerek! Holnap jelentkezel, megértve? Egy hangot se többet!
– Igen.
Ilon ránézett, és a zsebkendő eltűnt a másik kézben, hogy helyet adjon az üdvözítő érintésnek.
– Mondd meg a Bikának, hogy én is dumáltam…
– Azt már nem! Soha!
Ezt olyan hévvel súgta, mint egy fakult templomi szentképen a vértanú az égető máglya előtt.
Hát így kezdődött és végződött egy virág fakadása, bimbó pattanása.
Hozzászólások