Poros ösvényeken, aszály sápasztott virágcsonkok között, már esőt jósló felhőcsipkék alatt járkáltam az elmúló nyár délidei csendjében, nagy kertjében az elmúlásnak.

És csak mentem, mentem egyre… a nevek, évek, fakult képek, giccsgalambok, hószín márvány kőkeresztek, roskadozó vasemlékek, földrerogyó fakeresztek. Feledettek, virág nélkül kint pihentek, virágok a kegyeletnek, kopott sorok: találkozunk, nem felejtünk, anyánk, apánk, kistestvérünk, felderengő ismerősök, rangos nevek, por alatti elporladtak,
míg elértem a
csodakertbe,hol már nem volt kéznek nyoma, s a füvet is az ég harmatja, szárító nap ellenére, zöldre mosta.

Kiürített sírparcella.
Nagyudvarnyi zöld mezőben, annak is a közepében, fehér márvány csodaszobra, lépteimet odavonzza.

Anya karján kicsi magzat, hulló csillag mindazoknak, akik egykor megszülettek, odamentek, honnan jöttek, s villanásnyit köztünk éltek. Fényszögek az éj sötétjén.

Volt egyszer egy kistestvérkém, ő is itt van földnek mélyén. Nem tudom már hová bújt el. Fűszőnyegen lépegetvén, tán meghallja, tán megérzi, hogyha nézi, meg is látja kéktengernyi égnek mélyén.

Roppan a hant talpam alatt. Volt kis szívek dobbanása, alul alvók suttogása.

Gyere vissza, jöjj el újra.

Megosztás

Tweet