Gödörbe gyűlt esővíz felé lépked, megfontoltan, mint aki meggondolja, hová és mennyit lépjen, mert már önnön súlya is nehéz. A tócsára néz, s hogy elérje az áhított csillogó felszínt, leül és lefetyel néhányat. Nagyon fáradt öreg ez a macska. Tudja, ki látja, de érzi maga is. Naphosszat üldögél, vagy valamely zugában a ház udvarában menedéket keres, hogy alhasson, és álmodjon, ki tudja, mit és miről. Elkapott egérről, ugráló tücsökről, szerelmi csatákról.
A szorgosan kutakodó rigók sem félnek tőle. Nézi őket, de nem mozdul, sőt békésen tűri, ha útjukban van és fejére koppintanak. Ez már halálos kihívás, szemtelen merészség, a macskavilág törvénye szerint olyan, amit torolni kéne… Bundája megkopott, s vele is végeztek az évek. Lusta dög, mondja, ki látja. Fáradt és öreg, szólna szám, de sunyin hallgatok.
Már a világos se elég fénytadó, zöld lámpáit tágítva mered rám, és üzen valamit, amit megérteni nem nehéz, hiszen vezekelnem kell, és ez a legkevesebb, hogy kimért napjaiban törlesszek valamit, amit egykoron, úgy ötven éve vétettem sokszorosan újraéledt macska ősének, amit szégyellnem a legkisebb az elégtételek sorában, ami tán megbocsátást eszközöl a túlontúli macskaság birodalmában.
– Miért kötöttél nyakamra kötelet azon a régen volt nyári délután?
– Megölted Anyám kiscsibéit.
– Nem sajnáltál vonaglásomban? Hol volt a szíved?
– Azt hittem jót teszek…
– Kinek?
– Anyámnak… a csirkékért.
– Bosszút álltál. Kétlábú így érvel mindahány. Dicsért hősi tettedért. Ugye?
– Nem dicsért. Azt mondta: ölt, igaz – de anya ő is, és a kicsiknek enni kell!
Rám nézett hosszasan, és azt mondta a zöld színben vibráló üzenet:
– Ölésért öléssel fizetni, jól van ez?
Lassan a fal felé ballagott. Engem ott hagyott.
Ötven év szégyene – rámfagyott.
Hozzászólások