Amint azt tudjuk, legalább is járművezetőknek tudni illene, a visszapillantó tükör biztonságot adhat a járművet vezetőnek, a társutasnak, és az ártatlan egyéb közlekedőknek. Mindezt feltételes módban vagyok bátor kijelenteni, mert magukat rutinos vezetőnek tartók sem mindig hasznosítják ezt a kötelezően előírt eszközt, aminek gyakorta meg is jön az eredménye, ami szomorú, sőt tragikus.
Én azonban nem erről a visszapillantó-tükörről akarok elmélkedni, hanem a bennünk – és ez minden emberi lényre vonatkozik – létező foncsor nélkül is kitűnően működőről, amit általában a legtöbb észlény halandó csak sok évtizedes életút „célegyenese” táján használ, feltéve, hogy van hozzá bátorsága, avagy még nem annyira cinikus, hogy lényével együtt, mint lényegtelent elhajítsa. Ez azonban ízlés, morál, ösztönös vagy belénk sulykolt „tananyag” szerint működik.
Jelen sorok írója olyan csodabogár, aki már menetközben bele-bele pillantott, eljutott ahhoz az útszakaszhoz, amikor belső késztetésévé vált a tükör használata. És ugyan mit lát most, miután maga mögött hagyott egy mozgalmas századot, és belelépett az új évezred első századának előszobájába?
Születvén két ember kapcsolatának gyümölcseként 1927-ben, ez a kicsi ország és népe, éppen túljutott az első világégést követő „csonkolásos” műtéten, bár ebből nem sokat érzett, ami nem rajta múlott. Azt sem nagyon érezte bőrén, hogy a zsugorított hazában apja törekvő kisiparosból kitörni akarván, hányszor futott zátonyra, hogyan kormányozgatta életüket a harmincas évek nem éppen rózsás gazdaság-válságos vizein. Ő élte a maga életét, a szülők pedig küzdöttek a megnyomorított csonka magyar hazában, hogy a felszínen maradjanak.
A tükörben – melyet nevezhetünk csodatükörnek is -, mint valami iszonyú sebességgel száguldó vonatablak előtt elrohanó tájképen, felvillantak, és az augusztusi csillaghulláshoz hasonlatosan tűntek fel és vesztek a semmibe emberek, események, családon belül és kívül.
Hangok és képek: kis iskola, gyerekzsivaj, „szebb jövőt!”, faraghatatlan faragott ceruza, „Nem, nem, soha”, nincsen király, van Kormányzó, „Mindent vissza”, ezer jelszó, magyar hiszekegy, Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország, cserkészek és leventék, Jamboree, és Baden Powel, Justice for Hungary, bécsi döntés, nem is egyszer, háború és katonaság, kétszázezren Don kanyarnál, ilyen kereszt, olyan kereszt, német csizma, gimnasztyorka, mennyi élmény-hekatomba.
Érettségi, rongy tüdőbaj, nagy tanító s tanítványa, apánk is lett nemsokára, a testvérből elvtárs lészen, szédelegtem húszévesen, megértettem, hogy nem értem, ez az egész mire volt jó, hogy a papa áruló lett, hogy a fia nem kívánt lett, farkaskölyök kisdobos lett, a cserkészből úttörő lett, a tanárom is pajtásom, sok-sok paraszt vált kulákká, voltak akik hazajöttek, voltak akik meg kimentek, voltak akik csak eltűntek, féltünk hogyha ránk csöngettek – megtanultunk forgolódni, rokonunkat megtagadni, széjjelnézve sugdolózni, sorok között olvasgatni – és felnőve öregedni.
Ítélünk és elitéltek, kegyelmeztek, eltemettek, néha-néha ismételtek, a temetést megújrázták, előjelet változtattak, a mínuszból pluszba raktak, szövetségbe, ha beléptünk, onnan bukva kiszédültünk, tömbösödtünk, falnak mentünk, közben lassan megvénültünk, isteneket teremtettünk, elődjüket le-lelöktük, esküdöztünk, jobbra-balra, futball helyett egymást rúgtuk, jelképeket lecseréltünk –
egy szónak is száz a vége, vagy fordítva lenne léte?
Tükröm, tükröm, visszanéző, mondd meg végre, mi az illő, mi a végső?
Ne ragozzuk, sosincs vége.
Összetöröm. Ez a VÉGE!
Visszapillantó-tükör…
Amint azt tudjuk, legalább is járművezetőknek tudni illene, a visszapillantó tükör biztonságot adhat a járművet vezetőnek, a társutasnak, és az ártatlan egyéb közlekedőknek. Mindezt feltételes módban vagyok bátor kijelenteni, mert magukat rutinos vezetőnek tartók sem mindig hasznosítják ezt a kötelezően előírt eszközt, aminek gyakorta meg is jön az eredménye, ami szomorú, sőt tragikus.
Én azonban nem erről a visszapillantó-tükörről akarok elmélkedni, hanem a bennünk – és ez minden emberi lényre vonatkozik – létező foncsor nélkül is kitűnően működőről, amit általában a legtöbb észlény halandó csak sok évtizedes életút „célegyenese” táján használ, feltéve, hogy van hozzá bátorsága, avagy még nem annyira cinikus, hogy lényével együtt, mint lényegtelent elhajítsa. Ez azonban ízlés, morál, ösztönös vagy belénk sulykolt „tananyag” szerint működik.
Jelen sorok írója olyan csodabogár, aki már menetközben bele-bele pillantott, eljutott ahhoz az útszakaszhoz, amikor belső késztetésévé vált a tükör használata. És ugyan mit lát most, miután maga mögött hagyott egy mozgalmas századot, és belelépett az új évezred első századának előszobájába?
Születvén két ember kapcsolatának gyümölcseként 1927-ben, ez a kicsi ország és népe, éppen túljutott az első világégést követő „csonkolásos” műtéten, bár ebből nem sokat érzett, ami nem rajta múlott. Azt sem nagyon érezte bőrén, hogy a zsugorított hazában apja törekvő kisiparosból kitörni akarván, hányszor futott zátonyra, hogyan kormányozgatta életüket a harmincas évek nem éppen rózsás gazdaság-válságos vizein. Ő élte a maga életét, a szülők pedig küzdöttek a megnyomorított csonka magyar hazában, hogy a felszínen maradjanak.
A tükörben – melyet nevezhetünk csodatükörnek is -, mint valami iszonyú sebességgel száguldó vonatablak előtt elrohanó tájképen, felvillantak, és az augusztusi csillaghulláshoz hasonlatosan tűntek fel és vesztek a semmibe emberek, események, családon belül és kívül.
Hangok és képek: kis iskola, gyerekzsivaj, „szebb jövőt!”, faraghatatlan faragott ceruza, „Nem, nem, soha”, nincsen király, van Kormányzó, „Mindent vissza”, ezer jelszó, magyar hiszekegy, Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország, cserkészek és leventék, Jamboree, és Baden Powel, Justice for Hungary, bécsi döntés, nem is egyszer, háború és katonaság, kétszázezren Don kanyarnál, ilyen kereszt, olyan kereszt, német csizma, gimnasztyorka, mennyi élmény-hekatomba.
Érettségi, rongy tüdőbaj, nagy tanító s tanítványa, apánk is lett nemsokára, a testvérből elvtárs lészen, szédelegtem húszévesen, megértettem, hogy nem értem, ez az egész mire volt jó, hogy a papa áruló lett, hogy a fia nem kívánt lett, farkaskölyök kisdobos lett, a cserkészből úttörő lett, a tanárom is pajtásom, sok-sok paraszt vált kulákká, voltak akik hazajöttek, voltak akik meg kimentek, voltak akik csak eltűntek, féltünk hogyha ránk csöngettek – megtanultunk forgolódni, rokonunkat megtagadni, széjjelnézve sugdolózni, sorok között olvasgatni – és felnőve öregedni.
Ítélünk és elitéltek, kegyelmeztek, eltemettek, néha-néha ismételtek, a temetést megújrázták, előjelet változtattak, a mínuszból pluszba raktak, szövetségbe, ha beléptünk, onnan bukva kiszédültünk, tömbösödtünk, falnak mentünk, közben lassan megvénültünk, isteneket teremtettünk, elődjüket le-lelöktük, esküdöztünk, jobbra-balra, futball helyett egymást rúgtuk, jelképeket lecseréltünk –
egy szónak is száz a vége, vagy fordítva lenne léte?
Tükröm, tükröm, visszanéző, mondd meg végre, mi az illő, mi a végső?
Ne ragozzuk, sosincs vége.
Összetöröm. Ez a VÉGE!
Hozzászólások