A szavaknak jó íze van, ha nemes tőkén érlelte nap és fénysugár, s aszúvá töpörödve csorgó mézként issza, ki issza, vagy ízeli, mint ki bódulni vágyván bilincsbe vert agyát lehajtva ős diófa árnyán álmodik: jövőt, mi nem jöhet, tegnapot, minek ostorverését sajgó bőrén idézik kegyetlen hajnalok.
Fogom kezed, szikkadt ág ölel száraz gallyat. Rekedt hangmadár szárnyal szivárvány magasán, hallod-e testvér, hallod-e régvolt pacsirták suhanó énekét? Érted, neked s veled dalolnak, míg hanyatló fényivel búcsúzik a nap korongja, véres ívét eléd teríti szőnyegül, hogy mint a Hold leány hajával simítsa arcod redőit.
Most visszaálmodlak húsz vagy ki tudja hány évek homályhonába. Körülvesznek, hívők és kétkedők. Nem istent kergetők, a szavak gyöngyitalát kortyolók, s mint szakadt csuhás ősapostol, lobogással, fénytűz szemnek pajkos villanásival zenél a szó, és hallgatnak kétkedők, bágyadtak, megvertek és alázottak. Így lészen küldetés, szándék és akarattalan: igehirdetés, hogy cipelve napok, évek terheit, zöldelljen egy zöld sátrú sziget, valahol a lelkek mélyén.
Letépnéd testedre simult, eggyévált gönceid, hogy a csalódás fanyar lőréjét igyák a szomjasak? Ütleged önmagad sérti. Véres ösvényen kóborolsz a nem tudom hová, de elhagyott híveid hitét taposod, míg porfelhő lepi jégverejtékes homlokod. Ne hitesd, hogy nincs hitele az igéknek, és gyűlölő haraggal ne szaggasd a felhőtlen egek kék szalagát.
Ne higgyék, ne mondják: Te falnak rohanó, gyökeret tépő oktalanharagvó; bort ivott és sosem vizet, ám nem lehet hiteltelen, semmibe futó adós, mondják a csalódottak, kik olvasni tanulták a jelbeszéd homokba rótt üzenetét.
Az igék elrepülnek, de az írás marad – ha tagadod is fattyaid, visszajönnek hozzád és futásod lihegő végeztén diófa árnyában ébredezve, megleled magad. Csak keresd és rátalálsz.
Én hiszem.
_____________
¹A szavak elrepülnek, az írások maradnak…
Hozzászólások