Mongólia egy távoli ország, ahol jóformán semmi sincsen, csupán homoksivatag és hegyek.
Élt ott egy dervis, afféle vándortanító, akinek nem volt egyebe, csak egy göthös tevéje, azzal járt-kelt keletre-délre, s ha emberekkel találkozott, cserélt egy-s-mást. Mondott egy mesét, s azért kapott élelmet, árucikkeket, s egyebeket.
Egyszer én is meghallgattam, hogyan csinál a Jóisten esőt.
A sivatagban a zivatar aranyat ér. Úgy mondta, a Szűzanya könnye, a Szűzanya verejtéke.
Az emberek sokat szenvednek a forró szárazságtól, a dervis kóróhoz köti tevéjét és táncolni kezd, pörög-forog, énekel (kántál): zimme-há, zimmé-hé, úma-ma, há-hé, zimme-há, zimmé-hé, úma-uma, há-hé.
Ájulatig énekel – mire a Szűzanya, a sivatag Királynője felébred, letekint az emberekre, megsajdul a szíve, felhő fut át a homlokán, és zokogni kezd. Siratja elveszett Szentfiát, indul keresni, de a falvakban-városokban üres kirakatokat lát. Szeme könnyei végigcsordogálnak az üvegtáblákon, s átváltoznak arannyá-ezüstté, selyemmé-brokáttá, aztán abbamarad sírása, mély álomba szenderül.
Az embereknek lesz újra mindenük, a legszebb árujukból, a legfinomabb ételükből adnak a dervisnek, aki megköszöni, szépen elfogadja, tevéjét eloldja, s vándorol tovább, hogy az emberek ne lássák, hogy most egymaga sír, szíve tele csordultig bánattal, jósággal.
Távolabb aztán étkezés után Ő is elszenderül, álmában megrakott kirakatok képével.
Hozzászólások