Új utastájékoztató-rendszert helyeztek el a belvárosi megállókban. Az elektromos táblák kiírják, hogy egy-egy járat hány perc múlva érkezik meg. Szűcs úr egy borongós januári napon látta őket először. Milyen praktikus, gondolta, így legalább nem kell a keszekusza menetrendet bogarászni, úgyis alig ismeri ki magát az ember azon, most egyszerűen csak megnézzük a táblán, mikor jön a busz.
„4-es járat – 1 perc” – olvasta. És tényleg: a 4-es egy perc múlva be is gördült a megállóba. A felirat ekkor villogni kezdett, majd mikor a busz elindult, el is tűnt. Az egész táblázat feljebb csúszott egy sorral.
„26-os járat – 2 perc”, 72-es járat – 4 perc, 2-es járat – 5 perc” – állt a tábla három felső során. Cirka két perc múlva beállt a 26-os busz. Egész megbízható rendszer, gondolta Szűcs elégedetten.
Ekkor valami furcsa dolog történt. Ahelyett, hogy eltűnt volna a villogó „26-os járat” felirat, és helyette az alsó sorban új járatszám jelent volna meg, az egész táblán kicserélődtek az információk. Szokatlan dolgokat lehetett olvasni rajta:
„Régi osztálytárs – 2 perc”
„2-es járat – 4 perc”
„Új munkahely – 7 hónap”
„Második gyerek – 1 év”
„Kertes ház – 1 év 4 hónap”
Szűcs úr csak meresztette a szemeit, nem tudta mire vélni a dolgot, talán valami tréfa lehet ez, morfondírozott, amolyan kandikamerás felvétel. Szoktak ilyenek lenni az interneten. Lehet, hogy most minket tréfálnak meg, gondolta, és mosolyogva figyelte, hogy vajon mások is észrevették-e a tábla viccét, de mintha mi se történt volna, semmi hatást nem látott a körülötte jövő-menő embereken. Eleinte büszke volt arra, hogy egyedül ő olyan szemfüles, hogy kiszúrta a tréfát, próbálta a legszebb mosolyát elővenni, kitalálni, merre vannak a kamerák, hogy kéne állni ahhoz, hogy a legjobb profilját rögzítsék. Ez addig tartott, amíg elment mellette egy fiatal csitri, aki rámutatott a táblára, és azt mondta a mellette sétáló barátnőjének:
– Figyeled, három perc, és jön a 72-es.
Ekkor egy telefonáló férfi is megállt a közelében:
– Most nézem a táblán, öt perc és jön a buszom – mondta a telefonba.
Szűcs úrnak ettől fogva már nem volt őszinte a mosolya. Zavarodottan nézte az utastájékoztatót, közelebb is ment hozzá, de ő azon nem látott egyebet, csak azt, hogy új munkahely, gyerek, kertes ház és legfelül pedig ez: régi osztálytárs egy perc múlva.
Mi a fene ez?! Talán csak őt tréfálják, talán vannak beépített emberek, akik körülötte állnak, akiknek az a dolguk, hogy jobban megzavarják az áldozatokat. Gyanakodva figyelte a körülötte állókat, nem is vette észre, hogy hozzálépett valaki:
– Szevasz, Zolikám, de el vagy gondolkodva!
– Ráncsik Gyuri, te vagy az?! Utoljára az érettségi találkozón láttalak, két éve.
– Pontosan, az is már milyen rég volt, mi? Képzeld, azóta állást váltottam, autókkal kereskedek. Ha kell valami kocsi, fordulj hozzám bizalommal – mondta Ráncsik, és egy névjegyet nyújtott Szűcs felé, aki mereven bámulta a táblát. Épp villogni kezdett a „Régi osztálytárs” felirat, pont úgy, mint amikor egy busz érkezik a megállóba. Kissé megszédült. Ráncsik az osztálytársa! A régi osztálytársa.
– Tessék… mit is mondtál?
– Autókkal kereskedek, ha kell valamilyen autó, csak hívj fel, nem jársz rosszul, garantálhatom. Tudod, egy régi osztálytársra mindig számíthatsz!
– Aha – mondta Szűcs kiszáradt szájjal, és tétován átvette a névjegykártyát. – Te Gyuri, mit szólsz az új kijelzőkhöz?
Ráncsik rásandított a táblákra.
– Láttam már őket, jó ötlet – mondta, majd hirtelen hozzátette: – Na, máris jön a buszom, már villog.
– Villog?!
– Aha. Ott fent, a 72-es.
Szűcs továbbra se látott buszjáratokat a táblán. A legfelső sorban csak a „régi osztálytárs” felirat pislogott bosszantó kitartással.
Tréfa az egész, egy óriási átverés, amibe Gyuri is be van avatva. Valahogy ki kéne ugrasztani a nyulat a bokorból, gondolta. Ennél tovább azonban nem jutott, mert nagy lendülettel érkezett meg egy csuklósbusz a megállóba.
– Akkor én mennék is – nyújtotta a kezét Ráncsik. – Itt a buszom, szevasz!
Mielőtt eltűnt volna a jármű belsejében, még átkiabált a zsúfolódó tömeg feje felett:
– El ne felejtsd: ha kell egy jó verda, telefonálj!
Még hallatszott a buszból, hogy 72-es járat, Főpályaudvar felé, majd becsukódtak az ajtók. A busz pillanatokon belül eltűnt a pécsi forgatagban. Ráncsikkal való találkozásra csak a kezében szorongatott névjegykártya emlékeztetett.
A táblán eltűnt a „Régi osztálytárs” felirat, a 2-es busz került a helyére, alul pedig megjelent egy új információ: „Új autó – 1 év 7 hónap”.
Szűcs elsápadt. Tréfa az egész! Egy hülye vicc…
Arra ocsúdott fel, hogy beállt az ő busza is. Lassan, tétován indult el az ajtók felé, titkon arra számított, hogy most leleplezik magukat a szervezők, valaki elé fog toppanni majd, megállítja, nevetve közli, hogy meg lett tréfálva, megmutatják a kamerákat, és ő megkönnyebbülten nevetni fog, megöleli majd a beavatott statisztákat, a lányokat, a telefonos fickót, hogy jó vicc volt, nahát, ilyen ötletet, hűha, majdnem bedőltem!
De senki nem állította meg. Leroskadt egy ablak melletti ülésre. Nem vette le a szemét a tábláról, látta, ahogy villog a „2-es járat”, alatta négy sor következett zavarba ejtő információkkal:
„Új munkahely – 7 hónap”
„Második gyerek – 1 év”
„Kertes ház – 1 év 4 hónap”
„Új autó – 1 év 7 hónap”
Elindultak. Szűcs még látta, hogy eltűnt a „2-es járat” felirat, minden sor feljebb csúszott: az új munkahely, a gyerek, a ház, az autó, és legalul a következő jelent meg:
„Halálos autóbaleset – 2 év”
Ezt már csak egy villanásra látta, épp ekkor kerültek a kijelzővel egy vonalba.
– Ilyen nincs! Ez már több mint rossz tréfa!
A vállán keresztül nézett vissza, hogy a tábla másik felén ellenőrizze, jól látta-e azt, amit az imént olvasott: de ott csak a buszok érkezési idejét látta. Nyoma se volt másnak.
Gubbasztott a vidám, virgoncul fecsegő 2-esen. Egy ideig még várta, hogy odalépjen hozzá a tréfacsináló, de most már nem nevetett volna, legszívesebben pofán verte volna az illetőt az ízetlen viccért.
De nem jött oda hozzá senki. Se akkor, se máskor.
Szűcs tanácstalanul nézte a kezében lévő névjegyet. Odakint – a busz ablakain túl – havazni kezdett.
Hozzászólások