Erre megpróbálkoztam Bodor Pállal is, és udvariasan megkértem, hogy amennyiben ideje engedi, írjon a könyvemről egy egyflekkes recenziót. Bodor Pált még Romániából ismertem. Valaha ő vezette a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőségét, de nem kevésbé jelentős a Román Rádióban és Televízióban kifejtett munkássága sem. Írt regényt, verset, cikket. Az olvasók többsége főként Diurnus néven ismeri. Én kedveltem, és a mai napig is az újságírók elitjéhez sorolom. A Nagy Gyula-ügy kapcsán ugyan icipicit összekaptunk, de ettől még segíthetne rajtam, ha szépen megkérem – gondoltam. Tévedtem, amit az alábbi levele is ékesen bizonyít:
Elég nehezen olvasható levél. A jelek szerint még ennek külalakjára sem futotta Bodor mester idejéből. Vagy az irántam érzett megbecsüléséből, ki tudja?
Érdekes, Göncz Árpádnak futotta, sőt, még a segítségét is felajánlotta, amikor elküldtem neki is a Cirkuszom, keserűen vázolva, milyen reményekkel érkeztem 1987-ben Magyarországra.
Felbuzdulva Dunszt sikerén (eladott vagy húsz könyvet), bekapcsolódtam én is az akcióba, és megcéloztam néhány iskolát. A Kada Elekben eladtam egyet volt kollégámnak, dr. Kiss Jánosnak. Máshol semmit. Még a Vágó Bélában, egyik legkedvesebb kolléginám, Záhonyiné sem nyúlt a tárcájába egy névtelen „író” kedvéért. Oké, tegyük fel, hogy bizonyos fokig a szegénység és rossz olvasói tapasztalatok miatt érthető. De mitől lesz akkor neves író valaki, ha nem is olvassák?
Mandics György író
Egy dolgot azonban elértem. Volt a bátyámnak, Jancsinak egy szomszédja, Mandics György temesvári újságíró, amúgy szerzőtársam a Temesvári Új Szóból. Egyedül ő írt egy remek cikket a könyvemről. Utána semmi. Könyveim egy részét elajándékoztam, másik része ma is ott porosodik valahol a fészerben.
Utolsó gesztusként eljutattam egy példányt egyik tanítványom révén Eginek a következő ajánlással. Nem pontosan, de valahogy így hangzott:
Ha elolvasod ezt a könyvet, és megérted, azzal engem is megértettél. Ha viszont nem, valószínűleg örökre elvesztettem a fiamat.
Apuka
(Istenem, de eltaláltam! Már ami a második mondatot illeti, mert minden valószínűség szerint valóban nem értett meg. És íme, a következmény: elvesztettem a fiamat, ami újból és újból azt bizonyítja, hogy az indulatoktól fűtött vagy belénk nevelt elveket sokszor még a doktori vagy akadémikusi cím sem moshatja ki az agyunkból.)
Mellesleg elkértem Majától egy könyvemet. Nem adta, arra hivatkozva, hogy az, sőt, az egész könyvtáram jár neki azért a 37 000 lejért cserében, amiről a bírósági tárgyaláson lemondott. Nem tudom, ki beszélte tele a fejét ilyen ostobasággal, tény az, hogy én átnéztem az idevonatkozó paragrafusokat, melyek világosan kimondták, hogy a gyerektartás meghosszabbítása csak abban az esetben kérhető, ha a gyerek főiskolás vagy egyetemista. Viszont Egi akkoriban még csak iskolába járt, következésképpen Majának sem járt semmiféle 37 000 lej póttartásdíj, amiről olyan kegyesen lemondott.
Amúgy nincs kizárva, hogy nagyon is tisztában lehetett ő mindennel, amit a következő mondat is világosan elárul: „Remélem, a híres parapszichológiás megérzésed nem tiltakozik eme öntörvényű döntésem ellen.”
Akkor tiltakozott. Most… Az ember 72 évesen kicsit másként ítél, mint 50 éves korában. De no comment. Csupán az a
mosoly hiányzik, amit olyankor éreztem, amikor felejthetetlen emlékű édesapám valamelyik könyve került a kezembe.
(folytatjuk)
Hozzászólások