A karácsonyi szünet első napján elmentem vért adni, életemben először. Hiába, ki kell próbálni új dolgokat, és ha ezzel másoknak is segíthetünk, külön öröm. (Azt most jótékonyan rejtsük zárójelbe, hogy a nagy filantrópiámba az is besegített, hogy decemberben egy egész zacskó szaloncukrot kapott mindenki, aki vért adott.) Különben is, ahogy a Biblia fogalmaz: méltó a munkás a bérére, szóval úgy gondoltam, hogy véremet adom a szaloncukorért.
A dolog rendben lezajlott, a téli szünet első napja volt, verőfényes idő, a magyar viszonyokhoz képest meglepően kedves egészségügyisek vettek körül. Az adminisztráció és a vizsgálatok után ott találtam magam egy ágyon, és ahogy folyt a vérem, kényelmesen heverésztem a napsütésben, lelkemben rőzsedalok duruzsoltak. Mondhatom, szép emlékekkel – és egy zacskó szaloncukorral – távoztam a helyszínről.
Január elején aztán levelet kaptam tőlük, amiben vészjóslóan közölték, hogy valami nincs rendben a véremmel kapcsolatban, menjek vissza, ők majd felvilágosítanak a dolog részleteiről. Egy randa, borult januári hétköznap be is mentem hozzájuk.
– Behívták? – kérdi a recepciós, miután átfutotta a levelemet.
– Be.
Épp arra jár egy kollégája.
– Rita, gyere ide.
Rita odamegy.
– Ezzel hogy legyen?
– Behívták?
– Be.
Erre úgy megnéznek, mint valami különleges látványosságot: Golden Gate híd, Mona Lisa, húszezres. Ezek után suttogni kezdenek:
– Csak doktor közölheti vele.
– Bent van még Zoli?
– Hívjuk fel.
Telefon:
– Zoli, gyere le.
És Zoli jön, vékony, nyüzöge gyerek, Petőfi-szakállacskával – milyet csak romkocsmákban hordanak – húszéves bölcsészhallgatónak tűnik. A sörömet nem bíznám rá. Megmutatják neki a levelet.
– Behívták?
– Be.
– Húha!
Megnéznek. Újfent nagyot ámulnak.
– Ööö, hogy is van ilyenkor a protokollunk? – kérdi Zoltán.
Ekkor mindhárman összedugják a fejüket, és fojtott hangon rögtönzött konzíliumot tartanak, amiből csak minden második szót hallok, pedig nagyon fülelek:
– Te aláírod… ezt oda kell adni neki… ezzel a háziorvoshoz… ez nálunk marad…
– Sándor – mondja végül Zoltán – kérem, jöjjön velem.
És megyünk. Lépcsőkön, folyosókon sétálunk, miközben Zoltán szóval tart:
– Azt tudta, Sándor, hogy ha nem tudjuk felhasználni a vérét, vissza kell adnia a szaloncukrot?
– Micsoda?!
– Csak vicceltem… Minden vért fel tudunk használni valahogy. Azért a büfénkben ne vásároljon véres hurkát. – mondja, majd némi szünet után újra felkacag:
– Csak vicceltem!
Egy rendelő. Leülünk az asztalhoz, Zoltán még átfutja a papírt, majd azt mondja:
– Na, az a helyzet, Sándor, hogy maga lehet, hogy pestises.
Csend. Várom, hogy elnevesse magát és azt mondja, csak vicceltem, Sándor. De nem teszi, ehelyett így folytatja:
– Ahogy mondom, a szűrővizsgálatunk azt mutatta ki, hogy maga volt egyszer pestises. Vagy esetleg most is az. Bár ez nem biztos. Ezek az eredmények, csak azt mutatják, hogy van a vérében egy antitest, ami kapcsolatba hozható a pestissel vagy annak kórokozójával. Az esetek többségében ezek a pozitív leletek egyszerű vaklármák, további vizsgálatokra lenne szükség, de az már a szakrendelés feladata. Mindenesetre fel kell tennem néhány kérdést. Volt valamikor olyan távoli egzotikus helyeken, ahol találkozhatott pestissel? Például India, Közép-Afrika, Dél-Amerika, Narnia?
– Nem. Mostanában nem utazom.
– Értem. Volt a családjában valakinek pestise mostanában? Apa, nagyszülők, dédszülők?
– A tizennyolcadik századi őseim közt biztos volt pár ilyen ember. Az elmúlt száz évben nem tudok pestisről a családban.
– Volt intim kapcsolata olyan emberrel, aki pestises lehetett?
– Nem, de egy nyári fesztiválon percekig szemeztem egy influenzással.
– Hát, akkor nem értem.
És ekkor hirtelen egy több évtizedes rejtély állt össze bennem. Éreztem, vallanom kell:
– Nézze, doktor úr, el kell mondjak valamit magának. Az egész még gyerekkoromban kezdődött. Amikor az iskolában feladták nekünk a Kincskereső kisködmön-t, két hétig sántikáltam, mint a kis bicebóca, minden ok nélkül. Csak úgy spontán. Amikor később A Pál utcai fiúk volt a kötelező olvasmány, akkor pedig tüdőgyulladásos tüneteket produkáltam: magas lázban feküdtem és látomásaim voltak, folyton valami grundot emlegettem. Amikor kicsit idősebben a Varázshegyet olvastam, fulladtam, nem kaptam rendesen levegőt. Pár napja úgy gondoltam, hogy a szünetben bepótolok néhány elmaradt klasszikust, és elkezdtem olvasni A pestis-t.
– Gondolja, ettől van ez?
– Nem tudom, doktor úr.
– Na, mindegy – mondja Zoltán – bárhogyan is, most irány a szakrendelés, azért a biztonság kedvéért tisztítsa meg a könyvespolcát is. Viszlát, Sándor, és ne feledje, valószínűleg vaklárma az egész.
Elindultam haza. A recepciónál azt veszem észre, hogy a nővér egy madármaszkot visel, pont olyat, amilyet a középkori orvosok hordtak annak idején. Már messziről integet:
– Viszlát, és ne aggódjon, Sándor! Biztos, hogy nincs semmi baj! Maga nem lehet pestises. Meglátja, olyan negatív lesz a lelete, mint a pinty!
– Végeztünk? Nem kell önnél semmit aláírnom? – kérdem, miközben nem tudom levenni a szemem a hatalmas csőrről. Gyanúsan gyorsan jön a válasz:
– Nem, nem! Nem kell idejönnie!
– Miért van magán ez a maszk?
– Csak a farsangi ünnepségünkre próbálunk, semmi egyéb.
– Farsang?
– Farsang. Mi lenne más?!
Hazafele elhatároztam, hogy mégiscsak átnézem a könyvespolcomat és pár könyvet elajándékozok.
A Szerelem a kolera idején-nel kezdem.
Hozzászólások