La steaua care-a răsărit
E-o cale-atît de lungă,
Că mii de ani i-au trebuit
Luminii să ne-ajungă.

Poate de mult s-a stins în drum
În depărtări albastre,
Iar raza ei abia acum
Luci vederii noastre.

Icoana stelei ce-a murit
Încet pe cer se suie;
Era pe cînd nu s-a zărit,
Azi o vedem şi nu e.

Tot astfel cînd al nostru dor
Pieri în noapte-adîncă,
Lumina stinsului amor
Ne urmăreşte încă.

A csillaghoz, ami felkelt
Olyan hosszú az út,
Hogy ezer év is eltelt
Míg a fény idejut.

Lehet, hogy útközben kihunyt
Rég a távoli kékségben,
De sugara csak épp most jut,
Fényként ér a mi szemünkbe.

Kihunyt csillag ikonképe
Lassan felkel az égen:
Nem láttuk, és úgy jött létre,
Ma pedig látjuk, s nincsen.

Ugyanígy, ha szenvedélyünk
Mély éjszakában elvész,
Kialudt fényű szerelmünk
Még mindig tovább kísér.

Lacul codrilor albastru
Nuferi galbeni îl încarca;
Tresarind în cercuri albe
El cutremura o barca.

Si au trec de-a lung de maluri,
Parc-ascult si parc-astept
Eadin trestii sa rasara
Si sa-mi cada lin pe piept;

Sa sarim în luntrea mica,
Îngânati de glas de ape,
Si sa scap din mâna cârma,
Si lopetile sa-mi scape;

Sa plutim cuprinsi de farmec
Sub lumina blândei lune ?
Vântu-n trestii lin fosneasca,
Unduioasa apa sune!

Dar nu vine… Singuratic
În zadar suspin si sufar
Lânga lacul cel albastru
Încarcat cu flori de nufar.

Az erdőknek a kék taván
Sárga tavirózsák nyílnak;
Fehér körökkel a habján
Fölötte remeg egy csónak.

És én sétálok a parton
Mintha hallanám, és várom,
Hogy a nádból felém tartson,
S lágyan a mellemre szálljon;

Ugorjunk a kis ladikba,
S elalélva a víz hangjától
A kormányt magára hagyva,
Ott pihennek a lapátok;

Lebegjünk varázstól telve
Szelíd fényében a holdnak-
A nádasból lágy szél nesze
Borzolja vízét a tónak!

De te nem jössz…s én egyedül
Hiába sóhajtok, hívlak
A kék tónak tükre körül,
Amin tavirózsák nyílnak.