Jegyzetek Facebookon innen és túl
A mamutcég
Ma (március 19.) – midőn a szél farkasokat megszégyenítőn üvöltött és apróbb tárgyakat fújt tova: madárfészek, kutyaól csaholó vahurral, negyvenes busz Árkád felé – odasétáltam Józsi kollégámhoz.
– Figyelj, Józsi, tegnap olyan szép idő volt, ma meg ilyen izé… Ugye mi nem vagyunk egy cég? Úgy értem, hogy Sándor. Pont. József. Pont. Benedek. Mindenki a saját napjáért felel.
Józsi erre fölém magasodott és azt mondta:
– Jegyezd meg: mi egy mamutcég vagyunk. Sándor-József-Benedek. Együtt nyerünk, együtt bukunk. Érted?!
– Igen… Azt hiszem…
A dologban csak az a szépséghiba, hogy addigra már legalább öt kollégát köszöntöttem így a folyosón: Micsoda egy mocskos idő van, verjük meg a Józsit!
(A történet erősen dramatizált – fele sem igaz –, egyébként is azt írok, amit akarok, Józsi még a Facebookon sincs fent.)
Hümm-hümm
Egyik nap tanítás nélküli szakmai napot tartottunk az alapítványnál, a kajáról mi magunk gondoskodtunk, sokan csináltak medvehagymás dolgokat, amikből azért fogyasztottunk rendesen. A délután tanulsága pedig az volt, hogy nagyon jól lehet hümmögve is kommunikálni a legkülönfélébb helyzetekben, az embernek nem muszáj mindig kinyitnia a száját.
A boltban:
– Jó napot!
– Mm-mm-mm!
– Kér áfás számlát?
– Mm-mm.
– Gyűjti a pontokat?
– Mm-mm.
– Lesz harmincöt forintja?
– Ühüm.
– Köszönöm, viszlát.
– Mmm, mmm. Hümm-hümm.
– Köszönöm, önnek is.
A hivatalban:
– Neve?
– Hümm-hümm Hümm hümm.
– Sch-val?
– Mmmmmmm!!!
– Anyja neve?
– Hmm. Hümm-hümm.
– Két S-sel?
– Ühüm.
Az orvosnál:
– Mi a panasza?
– Hümm. Mmm-mmm. Hüm-hüm.
– Értem, és mióta fáj a torka?
– Hmmm. Hümm.
– Három hete?! És csak most jön?! Nyissa ki a száját!
(Na, itt bukik meg a történet.)
Hólapát!
Szeretem a falfirkákat, kreatívak, szellemesek, bölcsek. Sokat tanulok belőlük.
Tavasz. Belvárosi utca, keskeny járdával. Házfalon jól látható felirat: „Hólapát? Lusták.”
Először dohogok: talán nem is lusták, lehet, hogy betegek voltak, elutaztak, ki tudja, miért nem lapátolták el a havat, nem kéne ezért még összefirkálni a házfalukat.
Másodszor mulatok: elképzelem a jelenetet, havazik, szél fú, járhatatlan a járda, hatalmas hóakadályok, mindenki botladozik, és a felbőszült járókelőnek még ebben a helyzetben is volt energiája, ideje firkálgatni. Ez azért vicces.
Harmadszor ámulok: írói szemmel rácsodálkozom, milyen tömör, lényegre törő a szöveg. Két szó, egy főnév, egy melléknév és pont, mégis mennyire benne van a felháborodás, a sérelem, a vélemény, és mindezeken felül látom az egész esetet, a havazást, a botladozást, a firkálást. Novella, kor- és jellemrajz két szóban. Thomas Mann erről harminc oldalt írna.
Ezt a tömörséget kell megtanulnom, amikor írok.
Herr Schrödinger
Herr Schrödinger itt él az utcánkban, itt Újhegyen, a város felett. Néha látom kint a kertben tenni-venni valamit, ráérősen a boltba menni. Kenyeret, felvágottat vesz ilyenkor s tejet a kávéhoz. Olykor az udvara mélyén ücsörög, a diófa árnyékában, ír, jegyzetel, a hajába túrva gondolkodik. Legtöbbször azonban a dolgozószobája rejtekében írogat:
„Tegyük fel, hogy van NYOLC macskám” – kopogtatja az írógépén.
Ekkor kinéz az ablakon, le az udvarra, le a szerelmes, buja, égőszemű macskákra, és fáradt mozdulattal kitépi a lapot a gépből. Újat fűz be, majd nagy – reményvesztett sóhajtással – ezt írja:
„Tegyük fel, hogy van már tizenhat macskám…”
A macskák nem halnak meg sose. Talán nem.
Hozzászólások