7.
A tanár álmatlanul forgolódott a jéghideg heverőn. Miután Jerikóval sehogy sem tudott zöldágra vergődni, barátja tanácsára még feladott néhány hirdetést, utána hónapokig várt, reménykedett, hátha ráharap valamelyik kiadó. Sajnos nem harapott, még csak válaszra sem méltatták. Így szaladt el még egy év. De már nem bánta. Pokolba azzal a nyelvtannal! Nagyobb baj, hogy soha sem tud legalább egyszer jóllakni, és ismét tél, ismét hideg van – húzta összébb magán a takarót. Már minden nélkülözhető dolgot eltüzelt: széket, asztalt, még a könyveit is. Csak ez az egy, ez a 700 oldalas maradt még. De milyen tüzet rakhat ő egy 700 oldalas kéziratból? Talán mégis jobb lenne, ha odaadná ezt a házat Ervinnek, és kibékülne a fiával. Erre a gondolatra végre elszunnyadt.
– Ébredj, Jenci, ébredj! Ne lustálkodj! – rezzentette fel hirtelen egy ismerős hang álmából.
– Ki az, ki kiabál?
– Ki, ki? Hát a feleséged, a kis Kati.
– Lehetetlen, hiszen te meghaltál.
– Bolond vagy!? Gyere ki, és javítsd meg a kerítést!
Meggyújtotta a petróleumlámpát, és körülnézett a szobában.
– Már megint Katival álmodtam – tért egy pillanatra magához, majd visszazsugorodott az ágyába, és az égő petróleumlámpába meredve, újból elaludt.
Álmában kiugrott az ablakon, és röpködni kezdett a ház körül.
– Micsoda panoráma! – gyönyörködött a környékben, s néhány szárnycsapással a város felé óvakodott.
A hó szelíden pilinkélt. Valahol csilingelni kezdett alatta egy villamos.
– Jenci, a kerítés!
– Mindjárt jövök, angyalom! Csak még egy kicsit hadd repüljek!
Alig mondta ki, érezte, hogy elgyöngül, s már bukfencezett is le a magasból. Hú, de hideg van! Még egy perc és jégdarabként hull a járdára. Csodák csodája azért mégsem ez történt. Amint földet ért, eltűnt a hó, langyos szellő fújdogált. Végre nem fázott, még melege is lett egy csapásra. Sőt, hamarosan túlságosan is melege. A nap tüzes nyilai lángra lobbantották a házakat, belefúródtak a fákba, bokrokba, és sűrű füstfelhő borult a vidékre.
– Levegőt! Jaj, megfulladok! – kapkodott levegő után riadtan.
Erre másodszor is fölébredt. A szobában sűrű füst gomolygott. Égett az ágy, a parketta, melyek akkor gyulladhattak ki, amikor az égve felejtett petróleumlámpát valahogy a földre döntötte.
– Kati! Ervin!
Levetette magát az ágyból, de már túl késő volt. Már minden égett, messzire világított a környéken.
Pontosan úgy, ahogy ő szeretett volna égni és világítani valamikor.
(folytatjuk)
Hozzászólások