Két szösszenet a házi gondozós korszakomból
Én és a biztonsági őr
Egy kertvárosi szociális hivatal. Nincs ügyfélfogadás, telefonon egyeztettem az ügyintézővel: csengessek, beengednek, leadhatom a papírt. Az ajtóban fölém magaslik a biztonsági őr. Láthatóan flegma:
– Egen?!
– Ööö… izé… hát… ööö… – mondom rendkívül határozottan.
Az őr türelmetlen.
– Kihez jött?
– Hát… Izé… Nem tudja megmondani nekem, mi a szolnoki színház teljes neve?
Arcizma se rezdül. Nem tudom eldönteni, hogy a színház nevén gondolkodik-e – ha gondolkodik egyáltalán – vagy azon, hogy hajtson el a fenébe.
– Tudja, Szolnoki paparappap Színház… Szolnok… színház…
Eltúlzott mozdulatokkal gesztikulálok, érzem, idétlen vagyok. A biztonsági őr csak bámul a szemembe. Ettől hadarni kezdek:
– Egy drámaíróról nevezték el. Szolnoki paparappap Színház. Paparappap. Paparappappaparappap…
Végül a helyzetet egy arra járó, szépsége teljében lévő, asszony oldja meg. Mosolyogva kiáltja oda nekünk a megfejtést:
– Szigligeti!
– Ó, igen! – kapok a fejemhez. – Nos, én a Szigligeti úrhoz jöttem.
– A folyosó végén jobbra, a második ajtó.
Félreáll az útból.
A bútortisztító
Adott egy szép tavaszi nap. Az egyik gondozottam – egy özvegy bácsi – valahonnan a lakása legmélyéből előbányássza a képen látható bútortisztítót.
– Sanyikám – mondja –, te mindent el tudsz intézni, légy szíves hozzál ebből egy újat!
Erre elindulok szerencsét próbálni. Azt a pillanatot, azt az életérzést nem lehet leírni, amikor az ember megjelenik a DM-ben egy ilyen flakonnal! A pénztáros lány eltátja a száját.
– Azta! – mondja, majd csillogó szemmel a kolléganőjéért kiált:
– Kitty, gyere gyors’, ilyet még nem láttál!
És Kitty rohanni kezd végig az üzleten, átgázolva vevőn, áruhalmokon: mohó, szenzációra éhes. Nem sokára a két lány egymás kezéből kapja ki a bútortisztítót. Csacsogva nosztalgiáznak:
– Emlékszem, a nagymamám is ezt használta.
– Tényleg?! Az enyém is.
Néhány üde pillanat, és a biztonsági őr is otthagyja a posztját. Megáll mellettem, párás tekintettel idézi fel gyerekkorát. Úgy tűnik, nem törődik semmivel.
Öt perc múlva egy kétszáz főből álló embergyűrű közepén állok. Lármásak, nevetve idézik fel a régi életüket, áhítattal adják körbe az ereklyét. Néhányan sírnak: halott felmenőikre emlékeznek. Többen fényképeznek. Mielőtt kijönne tévé, úgy döntök, visszakérem a flakont, és vásárolok egy mai, modern bútortisztítót. Jobb híján…
Kalandos életem van. Házi gondozás, én így szeretlek!
(2013)
Hozzászólások