Kiderült, hogy a felettünk lakó szomszédok még Kecskéséknél is lármásabb emberek. Egy ideig némán tűrtük a mérnök család magnózását, tévéjét, de mikor már a gyerekek is elkezdtek a fejünk felett futkosni, feldörömböltem a plafonon. Ez volt az olaj a tűzre. Minél jobban vertem a falat, annál veszettebbül zajongtak. És ez így ment napról napra órákig.
– Legalább a gyerekek ne hancúrozzanak, ha kérhetném – próbáltam puhítgatni az ösztövér mérnököt. – Kíváncsi vagyok, hogy éreznék magukat, ha önök laknának lent és mi táncolnánk nap mint nap a fejük felett!
– Minket nem zavar – húzogatta vállát a családfő. – A gyerekek meg hadd játsszanak, utóvégre azért gyerekek. Különben is mit reklamál? A házszabály szerint este tízig azt csinálunk, amit akarunk.
– Van fogalmad róla, milyen gonosz vagy? – vettem elő külön a mérnök úr 13 év körüli fiát is. – Nem hiszem, hogy a piarista suliban, ugye, odajársz?
– És ha odajárok?
– Nem hiszem, hogy ott ilyesmire tanítanak az atyák benneteket.
Erre a szemembe kacagott, és elszaladt. Nem tudom, más hogy reagált volna erre a helyzetre, de hogy én egyre kevésbé bírtam cérnával, azt a vak is láthatta.
– Nyugodj bele, ezek már ilyenek, és, ha a fejed tetejére állsz is, itt semmi sem változik – csitítgatott Juditka, bár olykor maga is majd szétrepedt dühében.
– Hacsak tovább nem állunk egy házzal – böktem ki a bűvös szót, amikor a gyerekek új hadicselt vetettek be ellenünk.
Kitalálták, hogy ők bizony segítenek az anyjuknak, és amint hazajöttek a suliból, elkezdték verni az udvaron a szőnyeget. Nem törődtem velük, verjék csak! Eltelt tíz perc, aztán húsz, harminc. Semmi szünet. Nem is hagyták abba három teljes órán keresztül. Másnap felváltva folytatták, és hol a fiú, hol a lány szorgoskodott az udvaron.
– Jaj, a fejem! – kapott Ditta a fejéhez, és kiszaladt a kölykökhöz. – Ha holnap is porolnak, most már én mondom, nézzünk új lakást valahol magunknak – jelentette be, amint visszajött.
Csodák csodája, abbamaradt a porolás, magnózás, futkosás, és olyan csend szakadt rám, mint amilyet eddig csak Petrozsényban éreztem.
– Mit csináltál velük? Megátkoztad, vagy megigézted a rajkókat? – hüledeztem.
– Á, ne ugrass, nem tudok én igézni. Kicsit elbeszélgettem velük, és annyi.
Hogy mennyi az annyi, vasárnap este kiderült, amikor nagy ricsajjal megérkezett a család vidékről. Hát ezért voltak olyan csendben két napig?! Utána persze újult erővel estek a szőnyegnek.
– Na, mi lesz? Költözünk, vagy maradunk?
– Csak egy icurka-picurkát várjunk még! Ne felejtsd, hogy azért ez a porolás sem kis munka. Nem adok két napot, és megunják.
Jól sejtette, tényleg megunták, ám helyette rákaptak a fallabdára. Puff-puff-puff, puffant a labda szobánk falán, mint a jégeső, miközben én a fal másik oldalán pötyögtettem a számítógépemen.
– Hé, az anyátok mindenét! – rohantam ki, mint az őrült az udvarra! – Nem tűntök el innen a falamtól!
A gyerekek ijedten rebbentek szét, csak a mérnök fia nem mozdult.
– Nem hallod? – rivalltam a kamaszra. – Ha még egyszer döngetitek a falamat, kitépem a füledet.
A srác nem ijedt meg.
– A papa meg a magáét. Az udvar mindenkié, ahol azt csinálhatunk, ami jólesik. Különben épp a minap ígérte, hogy nemsokára kosárlabdapályát is csinál az udvaron – tette hozzá kárörvendően.
– Miiit? – kiáltottam erre akkorát, hogy két szomszéd, egy húsz év körüli hölgy és egy pizsamás úriember is kiszaladt az udvarra.
– Ki a franc üvölt itt, mint egy megszállott? – kérdezte a pizsamás.
– Hát nem látják, mit művelnek ezek a csibészek?
– Miféle csibészek? – nézett körül a hölgyike. – Én nem látok itt egyet sem. Vagy a mérnök úr fiával vannak gondjai?
– Vele vannak – mutatott rám a pizsamás. – Nem is értem, miért nem húz el innen a fenébe?
– Hohó, kicsit finomabban, Asztalos úr! Bántottam én magát valaha?
– Még kérdezi? És a pajta, filagória? Milyen jogon sajátította ki magának ezeket?
– Sajátítottam? Megvettem, uram, megvettem a házzal együtt, és ez nagy különbség.
– Mindegy, ennyi akkor sem jár magának. Tanácsoltam is a lakóközösségi gyűlésen, hogy osszuk ki az egészet igazságosan magunk közt.
– Baj van Köpecen – újságoltam Dittának, amikor hazajött az oviból. – Valahogy úgy tűnik, ebben a dobozban nemcsak a mérnökék, hanem a többiek sem tudnak minket lenyelni.
(folytatjuk)
Hozzászólások