Amint ott álldogáltak a söntéspult előtt a harmadik feles enyhe kábulatában, Kapás Ferkó, akit egyébként Hülyegyereknek becéztek a barátai, könyökével oldalba lökte a postás Bálintot, és egyenesen a szemébe mondta:
– Te se döglesz bele a melóba úgy reggeltől, ameddig eltart.
– Hát aztán miért mondod te ezt nekem? Pont te, Hülyegyerek. Tudod te milyen munka az esőben, sárban, meg még hóban és nyári kánikulában is kihordani a leveleket, meg mindent, ami postai küldemény, hogy még aznap elkerüljön a címzetthez?
– No de hát az egész belefér abba a barna postástáskádba, amit a nyakadban hordasz. Meg még biciklit is ad hozzá a postahivatal…
– Biciklit, azt ad. De hát van ám úgy, hogy még a Balla tanyára is ki kell kézbesíteni. Meg ott van a nyugdíj. Azt meg várják.
– Mit várnak rajta? Azt manapság már a bankszámlára küldik.
– Már akinek van bankszámlája. Mert nekem van, meg a polgármesternek, meg a doktornak, a tanítóknak, meg a kocsmárosnak. Szóval akinek van munkahelye. A nyugdíjasoknak én viszem.
– Például kinek?
– Az hivatali titok.
– Előttem is titok? Hát ilyen haver vagy te, Bálint? No, még egy felest egy példáért!
– Nem lenne szabad, de csak neked, és csak egy példát.
– Józsi bácsi, még egy kört! – szólt oda Ferkó a csaposnak. – Holnap hozom a többivel. – Aztán gyengéden átkarolta a postás vállát. – Látod, Bálint, én állom a szavamat. Ki hát az a példa?
– Hát például a Mári néni – hajolt a füléhez a másik. – Tudod, a szomszédotok. De nem tőlem tudod. Ha elmondod, letagadom. No, Isten, Isten! – hörpintette föl a pálinkát Postás Bálint.
A Mári néni… – ingatta a fejét hazafelé menet Kapás Ferkó. – Gondolt ő már erre máskor is, mert az azért mégis feltűnő ám, ha valaki a hónap végén karajhúst vesz a hentesnél egy olyan faluban, ahol az emberek többsége segélyből él. No jó, hát vannak néhányan, mint a polgármester, a kocsmáros, meg a pap, akinek van munkahelye. Neki viszont már az apja se dolgozott soha. Talán valamikor egészen fiatal korában, amikor még állt a téglagyár. De hát mikor volt ez? Vasat gyűjteni járnak, néha fát hoznak az erdőből, meg nyáron szokott lenni ez a közmunka. Parlagfűkaszálás. Egyszer télen, amikor nagy hó esett, behívták a községházára havat lapátolni. Meg a piacot kellett kiszabadítani a hóból. Akkor adtak teát is bögrében. Azt mondták, rum is van benne, de ő nem érezte. Biztosan kilopta belőle a kocsmáros. Ez a Mári néni meg csak úgy kapja a nyugdíjat. Vajon mennyit kaphat? Lehet az még akár hatvan-hetvenezer forint is. Abból aztán telik karajhúsra… Nem kell neki az erdőben bóklásznia a vadért.
Másnap oda is ment a kerítéshez, amikor meglátta, hogy a három szem tyúkját eteti, és hangosan ráköszönt.
– Csókolom, Mári néni! Hogy tetszik lenni?
– Szervusz, Ferkó! – nézett föl meglepetten az öregasszony, mert mióta tavaly télen eltűnt a nagytaréjú kendermagos kakasa, meg négy szép tyúkja, nem sokat beszélgettek. A tyúkóltól ugyanis éppen a szomszédék kerítéséhez vezettek a sárban a lábnyomok, méghozzá oda-vissza. Szó szót követett, és a végén úgy váltak el, hogy a Ferkó gyerek elharapja a torkát, ha föl meri őket jelenteni a rendőrségen. – Megvagyok, így öregesen – mondta. – Látod, ez a három tyúkom maradt…
– De legalább azok tojnak…
– Tojni tojnak, de csak három.
– Hozok én magának olyan szépeket, meg nagy tojást tojókat, hogy csak még! Olcsón hozom, a tyúktelepen most selejtezik őket. Van ott jó haver, szinte ingyen tud szerezni belőlük. No, kell? Csak magának, mert hogy maga volt mindig a pótöreganyám.
– Hát… nem bánom no, hozzad! Sokszor megmásztad a cseresznyefámat, meg a körtét is…
Harmadnap reggel már ott is voltak a tyúkok egy csibedrótos ketrecben. Szép, barnatollú tyúkok voltak. A tarajukon látszott, hogy mind a tíz egészséges.
– No, beenged, Mári mama? – állt meg a kapu előtt Ferkó. – Hoztam velük egy zsák takarmányt is, hogy legyen mit adni nekik, míg rászoknak a kukoricára.
Az öregasszonyt annyira meghatotta a szomszéd gyerek nagylelkűsége, hogy rögtön be is hívta a konyhába egy kis pohár likőrre. Maga kotyvasztotta még húsvét előtt. Közben azt is megbeszélték, hogy Ferkó felássa a ház előtti kiskertet. Egyelőre úgy sincs más dolga, az öregasszonynak meg jól jön a segítség. A fájós dereka miatt nem nagyon bírja az ásót. Beszélgetés közben a fülbevalóira tévedt a férfi tekintete.
– Szép függői vannak – mondta. – Arany?
– Az – bólintott rá az asszony. – Még szegény megboldogult uramtól kaptam jegyajándéknak. Van hozzá egy szép, vastag aranylánc kereszttel, meg olyan fonott karkötő is, de a faluban nem nagyon szoktam viselni. Ki is néznének vele a falusiak…
– De nekem azért majd megmutatja… – évődött vele a második pohár után Ferkó.
– Majd egyszer…talán…ha olyan hangulatom lesz…
Rögtön el is mesélte a barátjának, Rosszcsont Marcinak, hogy mit látott, meg mit mondott neki Mári néni. Hol? Természetesen a kocsmában. Hol másutt találkozhatnának egy ilyen kis faluban a tetterős, ráérő férfiak dologidőben? Végtére is mindenütt jó, de legjobb inni. Ennél már csak az a jobb, hogy Józsi bácsi, a csapos akár hitelt is ad bizonyos illetőknek bizonyos keretig. Persze nem ingyen, és nem akárkinek, és nem sok időre. Aztán ha az adós mégsem fizetne a megszabott határidő leteltéig, még a műtrágyát is kiverik belőle. Kik? Hát a többi adósok a kamat fejében. A beceneveket is ő adja a pácienseinek. Ezt a Ferkót is ő nevezte el Hülyegyereknek, mert amikor fizetni kellett volna, mindig mondott valami nagyot, hogy honnan szerzi meg holnap estére a pénzt. A Józsi bá’ meg csak legyintett rá, hogy hülye vagy te ahhoz, gyerek. Ebből lett aztán a Hülyegyerek. Sokan már el is felejtették, hogy Kapás Ferkó az igazi neve. A Rosszcsont Marci bezzeg nem dicsekedett el a tetteivel. Hozta a pénzt, fizetett, mint a katonatiszt, aztán másnapra kiderült, hogy kinek mije hiányzik. Így lett belőle rosszcsont.
– Te meg csak úgy hagytad elrakni az orrod elől azt a sok drága kincset? – sápadt el mérgében Rosszcsont Marci, és olyan ideges lett, hogy majdnem lenyelte a poharat is a pálinka után.
– Hát ennyire hülyének nézel te engem, Marci? – lépett hozzá közelebb a barátja. – Egyrészt nem is mutatta meg, másrészt meg megegyeztünk, hogy felásom a kertjét, és majd akkor megmutatja. A többit meg bízd rám! Nem vagyok én olyan hülyegyerek, mint amilyennek képzelitek. Inkább azt mondd meg, hoztál-e a városból füves cigarettát! Már ketten is megkérdezték, mikor jöhetnek érte.
– Hoztam. Meg olyan port is hoztam, hogy egyből elszáll az agyad tőle. De azért jobb, ha te nem avatkozol bele az én bizniszembe. Te csak kergesd a baromfiakat. Az a neked való üzlet.
Eljött a kertásás ideje, és Ferkó nagyon kitett magáért. Nemcsak ásott, hanem még a magokat is elvetette, hogy Mári néninek ne kelljen akkorát hajolnia. Ő meg viszonzásul megfőzte a nyúlpaprikást. Igen, abból a nyúlból, amit Ferkó fogott az erdőben. Vett neki bort is a Mészárosék pincéjéből. Az övék volt a falu legjobb bora. Megérdemelte ez a gyerek, hiszen olyan szorgalmasan dolgozott… Ebéd után még koccintottak is. Ferkó szilaj jókedvében azt indítványozta, hogy igyák meg a pertut, de az öregasszony szabódott, hogy mégis hogy nézne már az ki ötven év korkülönbséggel? Hiába csempészte bele a poharába a Marcitól kapott port, nem lett tőle igazán szerelmes a vénasszony. De az is lehet, hogy jól palástolta a gerjedelmét… A jó bor azonban hamar a fejébe szállt és mesélni kezdett. Többek között arról, hogy milyen jómódúak voltak ők egykor. Főleg a szülei, még a háború előtt… Amikor a férje ünneplőbe öltözött vasárnap, meg a nagy ünnepeken. Fölhúzta az ujjára a huszonnégy karátos pecsétgyűrűjét, meg a nyakkendőjébe is színarany nyakkendőtűt tűzött. Volt amelyikben még brillkő is volt…Úgy mentek a templomba. Most is ott pihennek a szekrényben, de hát itt kinek, minek vennék föl az arany ékszereket? Különben is a férje rég a temetőben, az egyetlen fia meg Amerikában. Nem is tudja, kire hagyja majd, ha meghal. Se egy jó rokon, se barát, se ismerős, aki érdemes lenne rá. Aztán a bortól és a meghatódottságtól elkezdett sírni. Úgy folytak a könnyei, hogy már Ferkó is majdnem megsajnálta. Aztán egyszer csak fölkerekedett, bement a szobába és magára zárta az ajtót. Hiába vigasztalgatta, kérlelte, csalogatta a másik, nem volt hajlandó kijönni.
Mérgében a földbe szúrta az ásót Hülyegyerek Ferkó, és elballagott a kocsmába.
– Megszomjaztál a nagy ásásban? – fogadta Rosszcsont Marci.– Gyere, már kikértem a sörödet! Remélem, megdöntötted a vénasszonyt…
– Te csak ne gúnyolódjál velem, mert ha tudnád, mi van, a földhöz vernéd a seggedet.
– No, hát akkor mondd, hogy mi van!
– Hatalmas arany pecsétgyűrű, meg arany nyakkendőtűk brillel, meg még az is lehet, hogy arany cigarettatárca is van. Ez még nem biztos, de nyaklánca biztosan volt a férjének is.
– És ezt csak így mondod, Hülyegyerek pajtásom?
– Hát hogy mondjam?
– Úgy, hogy Józsi bá’, dupla szilvát a sörömbe! Vendégem az egész kocsma. Melyik éjjel csináljuk?
– Bolond vagy? Még nem is láttam. Előbb be kell cserkészni az egész házat. Azt is tudom, hol tartja.
Már-már a markukban érezték a rengeteg aranyat. Rosszcsont Marci egyik este találkozott a városi haverokkal, akik megígérték, hogy segítenek elpasszolni a szajrét. No nem ingyen, de baráti jutalékért. És mi következett ezután? A vénasszony elszégyellte magát a siránkozása, vagy a részegsége miatt – de hát itt az ilyesmit nem szokták szégyellni – és elkezdte kerülni a Ferkót. Olyannyira, hogy be se engedte a kapun. Persze az is lehet, hogy végiggondolta a dolgot, és gyanút fogott, hogy túlzottan érdeklődik ez a Ferkó gyerek az ékszerek iránt. A városi haverok viszont sürgették őket, mert még a füves cigaretta árával is adósok voltak. A csapos Józsi bácsi ugyancsak fölemlegette, hogy neki se adják ingyen a bort. Ahhoz meg különösen nem, hogy ingyen itassa a falu alkoholistáit. Ha egy héten belül nem teszik a pénzt a söntéspultra, levereti rajtuk a kamatot. De nem ám akármilyet, hanem úgy, mintha euróban vették volna föl a kölcsönt és svájci frankban fizetnék vissza.
Hülyegyerek Ferkó annyira a szívére vette a fenyegetést, hogy naponta megdicsérte Mári néni szép ruháját, a gyönyörű barna szemét, meg a göndör haját, pedig az ki se látszott a fejkendő alól. Takarmányt hozott a tyúkjainak, és felajánlotta, hogy kimeszeli a tyúkólat, merthogy ő mégiscsak könnyebben hajolgat. Mindhiába, az öregasszony hajthatatlan maradt, és szigorúan zárta az ajtaját.
– Márpedig a héten meg kell szerezni a szajrét – mondta Rosszcsont Marci –, mert a vevő elutazik, és akkor lőttek az üzletnek. Nincs mese, holnap este elmegyünk Mári öreganyádhoz. Megitatjuk poros borral, és amíg szunyókál, átkutatjuk a házát. Ha jól bealtatjuk, akár két-három napig is elpihenget, és ha fölébred, nem fog emlékezni semmire. Akkorra meg már a határon is túl lesznek a nyakláncai. Mi meg vígan eldudorászunk Józsi bátyánk pultja mellett.
Másnap este – úgy szürkület után – be is zörgettek az öregasszony kapuján. No meg kurjantottak is hozzá néhányat, hogy biztosan meghallja. Ferkó bemutatta neki a barátját, akit ugyan Mári néni látásból már ismert, de nem tudta róla hogy kertész és dísznövény- termesztő. Ehhez szeretne szabad kertrészt bérelni, ami közel esik a barátja házához, aki ott lenne a munkavezető, meg a biztonsági felügyelő is. A Mári néni hátsó kertje pont megfelelne neki a gyógynövény-termesztéshez. Jó pénzt fizetne érte. Hoztak egy demizson borocskát is, hogy ha megkötötték a szerződést, meginnák rá az áldomást. Akkora összeget mondott ez az álkertész bérleti díjnak, hogy az öregasszony majdnem a tenyerébe csapott. Már a kulcs után kotorászott a köténye zsebében, amikor felnézett az egyre sötétülő égre, és így szólt:
– Rendben van, kedves kertész úr, de hát ilyen sötétbe azt se látja, milyen is tulajdonképpen az a kert. Nem szeretném, ha utólag becsapva érezné magát, vagy azt mondaná, hogy zsákbamacskát vett tőlem. Tudja mit? Jöjjön vissza holnap délelőtt, amikor süt a nap. Ásson bele a talajba, hogy ilyet akart-e, aztán megkötjük az üzletet. Nehogy a végén még rossz híremet keltse a faluban.
Hiába mondták, hogy a Ferkó ismeri a kertet, meg már a földjét is megásta. Az se érdekelte, hogy a kertésznek még ma este el kell utaznia. Hajthatatlan maradt. Bement a házba és magára zárta az ajtót.
– Na, cseszd meg, ezt jól elintéztük… – mondta Rosszcsont Marci és a tenyerébe bokszolt. – Pedig a haverok ma éjjel várják a szajrét.
– Meg is kapják – bólintott rá mély meggyőződéssel Ferkó. – Ha nem akar elaludni ez a vén boszorkány a poros bortól, majd elalszik a poros bottól. Addig ütöm, míg elő nem adja. Van otthon olyan téli kötött sapkám, mint amilyenbe ezek a kommandósok is járnak. Jól lehúzzuk az arcunkra, abban aztán a saját anyánk se ismer föl. Majd vágunk rá két lyukat a szemünknek. Átugrunk a kerítésen, benyomjuk az ajtaját, és már hozzuk is a szajrét. Ha nagyon akarod, még akkor is megitathatjuk vele a bort. Szerintem viszont kár bele.
Mindketten rábólintottak, és beültek Józsi bá’ kocsmájába, hogy megtartsák az alapozó edzést. Záróra tájékán már olyannyira formába lendültek, hogy akár a világ szemét is kilopták volna. Csavarhúzót, laposfogót, meg még néhány sufniban talált kéziszerszámot vettek magukhoz. No meg a hosszúnyelű kisbaltát arra az esetre, ha nehezen engedne a zár.
A kerítésen már a második kísérletre túljutottak. Igaz, Marcinak elszakította a szögesdrót a kabátját, egy kis darabka fönn is akadt rajta, de végül is sikerült kiakasztania. Kezdetben a kutya is megugatta őket, de miután felismerte Ferkó hangját, és megkapta a magukkal vitt lábszárcsontot, szépen elódalgott a csonttal. Az előszoba ajtaját kétszer is meg kellett feszíteni, mire kipattant a zár, de akkorra már az öregasszony is felébredt. Ki is szólt halkan a takaró alól.
– Ki az? Van itt valaki?
A két férfi egymásra nézett az ablakon beszűrődő halvány holdfényben, de nem válaszoltak. Csak miután Marci elbotlott a felkunkorodott szőnyeg szélében, akkor káromkodta el magát. Igazi magyaros kocsis káromkodás volt ez, ami azzal végződött, hogy „a lámpát meg otthon hagytuk”.
– Nem baj, cseszd meg, van villany – mondta Ferkó és már ugrott is a kapcsolóhoz. Tudta, hol van.
– Te vagy az, Ferkó? – hallatszott a takaró alól. – Segítség, betörő! Rablók! Gyilkosok!
– Kussoljál már vén szipirtyó! – dörrent rá a másik. – Nincs itt semmiféle Ferkó. Ideadod a pénzedet, meg a nyakláncaidat, aztán alhatsz tovább. Hallod? Pattanjál ki az ágyból, és hozzad!
– Maga az, kertész úr? – emelte le a fejéről a takarót az asszony. – Nincs énnékem semmiféle nyakláncom. Pénzem is csak az van, amit a temetésemre gyűjtögetek. Ne bántsanak! Segítség!
– Mondtam már, hogy kussoljál! Hiába kiabálsz, nem hallja meg senki. Tudjuk, mid van. Ha szépen, csendben ideadod, nem bántunk. Még egy kis borocskát is kaphatsz nyugtatónak a nagy ijedtségre. Ha hőbörögsz, úgy elverünk, mint a kétfenekű dobot. Te meg mit ácsorogsz ott? – fordult Ferkóhoz. – Szedd ki a fülbevalót a füléből! Pattanj már, te lótetű!
Ferkó rögtön ugrott is, hogy végrehajtsa a parancsot, de a nagy igyekezettől félre csúszott a fején a sapka és eltakarta a szemét. Észrevette ezt az öregasszony is, és gyorsan lekapta a fejéről.
– Te jóságos Isten – csapta össze a kezét.– Csak jól hallottam, te vagy az, Ferkó… De hát miért? Van pofád idejönni és kirabolni engem, aki mindig a legjobb szívvel voltam hozzád? Megtámadsz egy védtelen öregasszonyt?! Reggel az lesz az első dolgom, hogy elmegyek a rendőrségre és följelentelek még a tavalyi kakaslopásért is. Csukjanak le, te szégyentelen!
– Ne csinálja már ezt, Mári mama! – lépett hátrább Ferkó. – Tudja, hogy én soha nem emelnék kezet magára. Ide se jöttem volna, csak hát ez kényszerített rá. Kártyáztunk, meg ittunk, túl sok az adósság… Ha nem fizetünk, agyonvernek.
– Hova megy maga holnap reggel? – emelte ütésre a kezét Marci. – A hullaházba. Oda megy maga holnap reggel, ha azonnal elő nem adja a pénzt, meg azokat az aranyakat. Te meg nem pofázol, hanem tedd, amit mondtam, különben te is vele mész! Még egy szó, és szétverem a fejeteket ezzel a baltával. Világos?
Megérezte az öregasszony, hogy közelről se olyan nagy az összhang a két betörő között, mint amilyennek látszik. Egy kis szerencsével akár egymás ellen is fordíthatja őket. A szesz méterekről bűzlik belőlük. Tiszta fejjel akár meg is úszhatja ezt a támadást. No, csak lassan, higgadtan, észre ne vegyék, mennyire fél tőlük.
– Aztán mennyi az az adósság, Ferkó fiam? Hátha segíthetek…
– A kártya az ötvenezer, a kocsma meg… – kezdte sorolni az ujján számolgatva.
– Százezer fölött – vágott közbe idegesen Marci. – Semmi köze hozzá.
– Közöm az éppen nincsen, de annyit esetleg tudnék is kölcsön adni – ült föl az ágyban Mári néni. – Ott van a fadobozban a fehérneműs polcon. Add csak ide, Ferkó!
– Nehogy már oda add neki! Ez csak csel – kapta ki a kezéből Marci a kis faragott, vásári dobozkát. Meg se számolom, úgy hiszek magának. Csakhogy az aranylánc nincs mellette. Azokat hol tartja?
– Épp a minap vittem le a zöldséges pincébe, nehogy meglepjen érte valaki. Te tudod, hol a kispince, Ferkó fiam, ott a padlásfeljáró alatt.
– Tudom hát – bólintott rá Ferkó. – A homokba dugta, a sárgarépa mellé? No, majd mindjárt kiszabadítom.
Nyomban indult volna kifelé, de újra elé állt a társa.
– Ismerlek, szarházi, meglépnél vele. Egy lépést se nélkülem! – Ezzel elindultak egymásba kapaszkodva.
Az öregasszony csak ült az ágya szélén és hallgatózott. Ezek meg odakint azon veszekedtek, ki menjen le a pincébe az arany ékszerekért, és ki figyelje a nyanyát, nehogy meglépjen. Az is kiderült, hogy a pincében nincs villany. Ferkó emlékezett rá, hogy legutóbb viharlámpával kísérte le Mári nénit. De hát hol az a fránya viharlámpa? Nagy nehezen megtalálták, de elfogyott a gyufájuk. Ferkó kirámolta az egész konyhaszekrényt, mire a gáztűzhelyen talált egy dobozzal. El is rikkantotta magát örömében, és szólt Marcinak, hogy viszi utána. Valami effélére várt az öregasszony. Reszkető lábakkal ment a pinceajtóhoz, lehajtotta rájuk, és még a reteszt is rátolta, nehogy megszökhessen a két jómadár. Aztán leült a hokedlire, kifújta magát, felöltözött, előhozta a sufniból az évek óta nem használt kerékpárt, és megpróbált felülni rá. Kezdetben kissé billegett rajta, meg úgy kanyargott vele, mint aki részeg, de egyszer azt mondta neki valaki, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni. Miért pont ő lenne a kivétel? Mire átért a szomszéd faluba a körzeti megbízott rendőr lakásához, már egészen jól egyensúlyozott. Különben se látta senki ebben a hajnali órában… Pont az ablak előtt sikerült megállnia. Rögtön be is zörgetett.
– Őrmester úr, jöjjön ki, fogtam magának két jómadarat!
Hosszú percekig váratott magára a válasz. Végül kinyílt az ablak és kihajolt rajta egy fáradt, álmos, meggyötört arc. A hangja is szinte túlvilági volt.
– Mi az már megint? Hívják a járőrt, vagy a központi ügyeletet. Én most fejeztem be a kihallgatást. Az hétszentség, hogy félannyi tyúk nincs a faluban, mint ahányat egyetlen éjszaka ellopnak. Aztán meg engem citálnak a bíróságra, mert megsértem a tyúktolvajok személyiségi jogait…
Már az ég alja is pirkadni kezdett, mire az őrmester felöltözött és biciklire szállt, hogy a helyszínen hallgassa meg özvegy Hátsó-falusi Lajosné panaszát.
– Beismerik az elkövetett bűncselekményt? – kérdezte a pincéből kapatosan feltámolygó betörőket. – A beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít.
– Ugyan, biztos úr, mi csak viccből vettük el Mári néni pénzét – mondta Rosszcsont Marci a kis fadobozkát szorongatva. – Akár vissza is adhatom neki…
– És maga? Maga mit szól mindehhez? – nézett szigorúan a másikra.
– Én? Hát én bevallom, őrmester úr, hogy tavaly én loptam el a kakasát, de ha megfeszülök, akkor se tudom visszaadni.
Hozzászólások