Éjfél van. Felállítom a létrát a csarnok közepén, majd egyre magasabbra mászok rajta. Mikor elérem a díszes csillárt, óvatosan átlépek rá. Kicsit inog, meg-megnyikordul, de rövidesen elhelyezkedek rajta, és stabilan megállok két tartósodrony között. Ezekbe kapaszkodok. Lenézek a mélybe: alattam a vasútállomás főcsarnoka. Velem egy vonalban a félköríves ablakokon jön be a város fénye. Csend van. Rajtam kívül senki sincs itt. Ekkor meglendítem a csillárt, úgy, mint egy hintát. Egyre magasabbra lendül, egyre gyorsabb, egyre közelebb van a terem két fala, mind sebesebben száguldok fel-le, közben minden lendüléssel egy-egy évet lépek vissza az időben.
Fény tölti el a csarnokot, emberek nyüzsögnek alattam, hangosbemondó mondja az induló vonatokat, hol a város felől nyílik az ajtó, hol a peron felől. Az emberek bőröndöket húznak maguk mögött, találkoznak, búcsúzkodnak.
Hintázok a lárma felett. Az évek pedig folynak vissza, örvénylik a múlt, utasok érkeznek, indulnak. Néha magamat is látom: egyre fiatalabb vagyok, buszra várok, újságokat böngészek vagy útra kelek: egy szál diákigazolvánnyal zsebemben a hátamra veszem a világot, szépreményű napok.
Lengek a csilláron, és egyszer csak nyár lesz, odakint árnyat vetnek a platánok a Szabadság útra, dús és zöld a Mecsek, és alattam a csarnokban ott látom azt a szép mosolyú lányt is, a homloka úgy fénylik, akár a Malomvölgyi-tó tükre. Hosszan-hosszan integetek a vonata után.
Pár lengés: osztálykirándulás Mohácsra, gyerek vagyok, még kicsi. Olyan hatalmas körülöttem minden, hogy szinte elveszek a csarnokban. Aztán egyszer csak eltűnök. Onnantól kezdve csak idegeneket látok alattam. Kint Ikaruszok motorzúgása hallatszik, a peron felől egyre többször érzem a gőzmozdonyok füstjét. Szürkébb lesz minden, szénporos, pokrócillatú, aztán jönnek az emberek, akik utoljára látják a várost, akik nem térnek vissza már ide. Még visszanéznek a Szabadság út irányába (akkor Indóház út), feltekintenek a Mecsekre, és elindulnak velük a vonatok messze, a frontra vagy valahova máshova.
Hintázok a múlt felett. Az évek egyre jobban folynak vissza: békebeli világ következik, odakintről automobilok zaja, villamos csilingelése hallatszik be, szivarfüst száll fel hozzám, kalapokat, napernyőket látok: nyüzsög alattam a harmincas évek. Lassú, ráérős minden, de a búcsú, akkor is búcsú, és a megérkezés öröme is ugyanolyan, mint manapság.
Aztán megint katonák szállnak vonatra, egy részük nem jön vissza. Hintázok tovább, kintről behallatszik a Ráth-kert lármája, vasárnap délutánok vidám zenéje. Aztán szép lassan elérkezik 1898, és lebontják felettem a tetőt. Hold világítja meg a poros, kies Indóház utcát, a mostani Szabadság utat, a Mecsek felől fúj a szél.
Hozzászólások