Az én német nyelvtankönyvem
A munkanélküliek zöme három csoportba osztható. Egyik része teng-leng, csavarog. Általában nem tud mit kezdeni magával. Másik része lót-fut, seftel, és paradox módon még többet keres, mint azelőtt. Az ilyenek többnyire aranylánccal a nyakukban, Fiattal vagy Ladával gördülnek munkanélküli segélyért. Harmadik része lumpol, csajozik, bélyeget gyűjt, kinek mi a hobbija. Én írtam. Eddig rendben van, no, de miért? Unalomból, lelki szükségletből vagy dicsőségvágyból? Unalomból biztos nem, mert akkor elővettem volna az idegen nyelveket, sétálok, utazok, és olvasok, olvasok, olvasok. A hírnév kedvéért dettó nem körmölök, illetve körmöltem volna, amire legjobb bizonyíték, hogy jóformán alig ismer valaki, díjakat nem kaptam, és a mai napig is csak amatőr lapokban látnak szívesen. Ennek ellenére sohasem, legfeljebb ideiglenesen hagytam fel az írással. Másik kérdés, ami az elsőnél sem kevésbé releváns: megérte? Hm, valamikor régen, 1963-ban Szabó Lajos író is erről faggatott, amikor megmutattam neki az akrobatikus képeim. És mint akkor, most is csak két szóval tudok felelni: nem tudom, hölgyeim és uraim. A kívülálló szemével nézve nyilvánvaló ostobaság, hiszen ekkora szorgalommal és kitartással már rég akadémikus vagy legalábbis milliomos lehettem volna, ha akarok. Talán, de ha azt mérlegelem, mennyi örömöt jelent megteremteni a semmiből egy-egy történetet, alakot, sokszor istennek érzem magamat. És ezért már, ugye, érdemes körmölni? Igaz, máskor meg lúzernek, amiért néhány elfelejtett, figyelemre sem méltatott könyvön kívül se nevet, se címet, se vagyont nem hagyok senkire. Szóval írogattam. Bocs, helyesbítek: ez azért már több volt annál, hiszen teljes erőbedobással dolgoztam. Általában reggel hétkor keltem, megittam egy kávét, sétáltam egyet az udvaron, majd bekapcsoltam a számítógépet. Tizenkettőig írtam, utána ebéd, újabb séta, kurta lustálkodás a rekamién, még egy utolsó séta, majd folytattam a munkát este kilencig. És ugyanilyen intenzíven írok ma is 72 éves koromban. A szemed, Buci, vigyázz a szemedre és hátadra! Rossz vége lesz ennek, nagyon rossz vége, ha továbbra is így robotolsz. Legalább fizetnének érte, bár én akkor sem helyeselném – szokta mondogatni Juditka. Ilyenkor mindig Petőfi sorai jutottak eszembe:
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Mit válaszolhattam erre? Ráhagytam, s még csak nem is vehettem rossz néven, amiért így zsörtölődik. Végtére is jót akart, arról meg igazán nem tehet, hogy nincs érzéke az irodalomhoz. Azért megpróbáltam visszavenni hébe-hóba a tempóból. Hiába, mihelyt leálltam, sehol sem találtam helyemet. Jóformán minden untatott, és amolyan pótcselekvésként még többet ettem, mint egyébként. Apropó, evés! Attól kezdve, hogy befejeztem Vásárhelyen a tornázást, ugyancsak meggyűlt a bajom a kilókkal. Vigyázz, mennyit és mit eszel, mert ha abbahagyod a tornát, észre sem veszed, és máris elérted a száz kilót – figyelmeztetett annak idején Szuhánek bácsi. Ráhibázott, tényleg elértem, s csupán akkor fogytam vissza, amikor elkezdődött a strand-, illetve röplabdaszezon. Ámde Kecskeméten csak strand volt, röplabda nélkül, legalábbis a 90-es években, így nemsokára 137 kilós „szumóssá” változtam. Erre vásároltam gyorsan egy kondigépet, edzőkamrává alakítottam az egyik sufnit, és elkezdtem keményen edzeni.
Most megint fogyok, és az órarendből sem engedek annál is inkább, mert rendkívül lassan dolgozom. Sajnos ilyen a természetem: lassan beszélek, nehézkesen mozgok, és úgy látszik, ez a temperamentum a munkaritmusomra is rányomja bélyegét. „… megingathatatlan, akár a másfél száz éves óceániai óriásteknős” – mutatott rá erre a tulajdonságomra Turai Kamil már 1990-ben a Cirkusz Előszavában. „Prózájának ereje talán éppen súlyosságában rejlik. Nem táncol, nem vibrál, nincsenek stílusbravúrjai és a mondanivalója is lassan, bár szuggesztíven, balladaszerűen bontakozik ki.” Stimmel, csupán arról feledkezett meg tanult barátom, mennyi követelménynek iparkodom eleget tenni ahhoz, hogy összehozzak egy regényt, novellát. Ugyanis az én szememben csak és csakis az a jó műalkotás, amelyik:
- Elgondolkoztató (mondanivaló)
2. Érdekes (gondolatok, cselekmény, szereplők)
3. Reális (logikai-pszichológiai megalapozottság)
4. Tömör
5. Szemléletes (audiovizuális elemek)
6. Feszült légkörű (kiélezett konfliktus és tetőpont)
7. Csattanóban végződik
Szólamok? Annak is nevezhető, tananyag, amit már az általános iskolában tanítottam a kölyköknek. Hogy mennyit hasznosítottak később vagy akár az iskolában is belőle? Eláruljam? Semennyit. De felsőbb szinten, maguk az írók sem igazán. Hol az elgondolkoztató elemre fütyöltek, hol a feszült légkör, csattanó hiányzott. Napjainkban… Még hangsúlyozottabban, mi több: sokan még csak nem is hallottak efféle írói kánonról, és amiről nem tudunk, azt nem is igényeljük, ugyebár. Egy átlagos olvasó ma már annyival is beéri, ha bedobnak neki egy leheletnyi cselekménnyel és megható mozzanattal fűszerezett anekdotát. Ellenkező esetben már el sem olvassa, ugyanígy egy-egy hosszabb írást sem. Ja, nincs hozzá türelme, ezért előre megnézi, milyen hosszú a novella, s csak azután dönti el, elolvassa vagy inkább megnéz egy Való világféle produkciót a tévében. A szerzők többsége meg, tetszik, nem tetszik, alkalmazkodik hozzájuk. Alkalmazkodnia kell, ha azt akarja, hogy olvassák. A szépirodalmi folyóiratok persze igényesebbek. Ott már az „esztétikai élményt” is számon kérik a szerzőktől, a cselekmény, logika azonban már nem követelmény, az eszmei mondanivaló nem árt, de ha nincs, az sem tragédia, fő az eredetiség és a művészi csomagolás. Oké: legyen! Pokolba a „bilincses iskolákkal”, de az isten szerelmére, ha helyettük semmi jobbat nem tudunk, miért ne maradjunk az elavult, de jól bevált bilincsnél?
Nincs kizárva, hogy ha csak a mai feltételeknek tennék eleget, nekem is könnyebben menne a körmölés, és a korstílussal sem kerülnék szembe kizárólag azért, amiért nem a mai folyóiratok ízlését vagyok hajlandó követni.
(folytatjuk)
Hozzászólások