Elsőre mindjárt a legelitebb, az Akadémiai Kiadónak írtam egy levelet, melyben kerekperec megkérdeztem, érdekelné-e őket, egyáltalán van igény egy teljes német leíró nyelvtanra a piacon. Naná, hogy van! Kérjük, küldjön máris sürgősen egy 30 oldalas mustrát belőle. Részletek később. Addig is várjuk becses kéziratát – írták vissza röviden és velősen.
– Ehhez mit szólsz? – vezettem Juditot a számítógépemhez. – Az Akadémiai Kiadó e-mailje – mutattam a monitorra.
– Gratulálok – válaszolta Judit fejcsóválva.
– Most meg mi a gáz? Miért csóválod úgy a fejedet?
– Mert… izé… Hát csak úgy. Adja isten, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy képzeljük.
Na várj csak, adod te még alább is! – fortyogtam magamban, és öt perc múlva már küldtem is a kért részletet. Meg is jött rá a válasz két hónap múlva: Nagyon sajnáljuk, de pillanatnyilag túlkínálat van német nyelvtanból. Talán próbálja meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál. Sok szerencsét és további jó munkát!
– Érdekes levél. Tegnap kereslet, ma túlkínálat, holnap csőd. Hát ilyen ingatag piaca van a magyarnak? Legalább írtak volna néhány elismerő mondatot arról, amin hét évig gürcöltem. Neked mi a véleményed? Fogadjam meg a tanácsuk, és próbálkozzam meg a Tankönyvkiadónál is? Nekem egy kicsit gyanús ez a dolog a piaccal, mert akármennyire is ingatag, mégsem lehet olyan villámgyors, hogy ami ma kellendő, holnap már a kutyát sem érdekli. Neked mi a véleményed?
– Hogy le akartak rázni a nyakukról.
– Igen, úgy tűnik, bár ezt megtehették volna a szokott módon is: nagyon sajnáljuk, de a beküldött kézirat nem éri el a közölhetőség színvonalát.
A Tankönyvkiadó válasza sem volt hosszabb, de már jóval valószínűbb: Köszönjük a kéziratot. Ügyes munka, csak nem elég tankönyvszerű. Ez bizony igaz volt. Rossz helyen kopogtattam. Ekkor hívták fel a figyelmem Rovny Ferencre, a Panoráma Nyelvstúdió ügyvezető igazgatójára.
A kft. kezdetben nyelvoktatással, majd a különböző nyelviskolák igényeit kielégítő könyvek kiadásával foglalkozott. És ebben láttam a bökkenőt, mert ha iskolákkal, akkor ez sem az én reszortom, tudniillik az én könyvem tipikusan nyelvtani segédkönyv.
– Ezzel szemben kiadnák – magyaráztam Juditnak. – Méghozzá a
Panoráma költségén – tettem hozzá büszkén, ami már akkor, a 2000-es évek elején is ritkaságnak számított.
– Hát ha így van, vágj bele! – mosolygott a feleségem. – Számítógép van, a kézirat rendben, már csak el kell küldeni.
Ez volt az első eset, hogy Judit meg én egyetértettünk valamilyen kérdésben. A munkámra egy levél és két lektori vélemény érkezett:
A célcsoport. Pontosan erről van szó, uraim! Az én nyelvkönyvem, mint említettem, segédkönyv, ilyen értelemben pedig nyilvánvalóan nem a Panoráma profiljába vágó célterület. Viszont egy segédkönyv kritériumainak tökéletesen megfelel, ergo átdolgozni sem tanácsos – igyekeztem megértetni magam Rovny Ferenccel. Az igazgató hol engedett, hol tiltakozott, mindenesetre még sokszor, csaknem minden héten telefonálgatott ez ügyben. Szemmel láthatóan érdekelte az opusom. Végül mégsem az átdolgozáson, hanem a szerződésen futott zátonyra a kiadás. A részletekre sajnos már nem emlékszem. Halványan úgy rémlik, hogy szerződés nélkül akarták kiadni a könyvemet, amire persze nem voltam hajlandó.
(folytatjuk)
Az Akadémiai kiadó levele után én már elvesztettem volna a kedvem. Nem vagyok olyan kitartó és fegyelmezett, mint Te.