Bíró tanár urat, a magyar-történelem szakos középiskolai tanárt és Tónit, az építési vállalkozót a pszichiátriai klinikán hozta össze a sors. Két hétig egy kórteremben feküdtek. A tanárt az elbocsátást követő pánik, a vállalkozót a csőd utáni agyvérzés parancsolta a gyógyintézet falai közé. Mindketten szorgalmasan szedték a pirulákat, tűrték a naponta beléjük döfött infúziós tű szúrását, és abban reménykedtek, hogy majdcsak történik valami. Valami, ami feloldja ezt a bennük dúló átkozott feszültséget.
Reményeik lassacskán valóra is váltak. A tanárnak csillapodni kezdtek a gyomorpanaszai, az első hét végén már arra is képes volt, hogy önállóan buszra szálljon, sőt még a metró mozgólépcsőjére is fel tudott lépni émelygés nélkül. A vállalkozó, aki csak szerényen iparosnak titulálta magát, fokozottan visszanyerte az emlékezetét, és azzal szórakoztatta a tanárt, hogy elmesélte neki, ami eszébe jutott.
– Látod, Tónikám, megy ez, csak türelem kell hozzá – biztatgatta. – Az anyagiak meg majd csak rendeződnek valahogy…
– Türelem… Igen, az kell. Nagyon sok türelem kell. Már második éve vonulgatok egyik kórházból a másikba. Mindenütt biztatgatnak, minden orvosnak van valami tuti biztos módszere, én meg csak zabálom ezt a sok rohadt tablettát, nyomkodják belém az injekcióikat, közben otthon meg áll a bolt. Csak a kiadás gyűlik, az adósság, bevétel meg sehol. Hát így nem könnyű ám türelmesnek lenni! Kérdés, hogy egyáltalán lesz-e még belőlem valaha ép, egészséges ember?
– Ne légy kishitű, Tónikám! Már miért ne lenne? Bezzeg én nem is bánnám, ha egyet-mást el tudnék felejteni. Például azt a pofát, amelyikkel az igazgatóm közölte, hogy sajnos csökkentenie kell a tanári kar létszámát, és kettőnk közül ő az ifjú kolleganőt választotta. Most is összerándul a gyomrom, ha rá gondolok. Igaz, kettőjük közül talán én is a kolléganőt választottam volna…
– Hát ha olyan randa pofa, ne gondolj rá! – tanácsolta Tóni. – Gondolj a Juci nővér kurta köpenyére, és mindjárt földerül a kedved.
Ekképp szórakoztatták, és látták el egymást jó tanáccsal, míg meg nem kapták a zárójelentésüket. A tanárt további gyógyszeres kúrára fogták, ezt azonban már otthon is folytathatta a háziorvos felügyeletével. A vállalkozót átirányították az érsebészetre, mert a vizsgálatok során kiderült, hogy a lerakódott mész az oka minden panaszának. Az utolsó együtt töltött napon címet, meg telefonszámot cseréltek. Bíró megígérte, hogy már a jövő héten meglátogatja Tónit az érsebészeten és visz neki valami jó könyvet, ami eltereli a figyelmét a bajairól. Neki se árt, ha kipróbálja, mennyire tud utazni. No persze ehhez tudnia kell, hol keresse. Amint átment a másik kórházba, rögtön telefonáljon. Meg is ígérte, sőt becs’ szavát adta rá.
Teltek-múltak a napok, lassacskán hetekké sűrűsödtek, de nem csörrent meg a telefon. Lehet, hogy most operálják. Lehet, hogy nehéz időket él át Tóni – gondolta a tanár –, azért nem tud hírt adni magáról. Mi lenne, ha ő hívná föl a feleségét, és érdeklődne felőle? Igen, talán ezt kellene tennie, de mit mondjon, ki ő? A barátja, a szobatársa a pszichiátriáról? Nem, ez nem hangzik valami bíztatóan. Talán félre is értené… Hát akkor… S mivel jobb ötlete nem támadt, lerakta a telefont.
Egyik nap az utcán megállította egy ismerőse. Volt kolléga egy másik iskolából. A hogyléte felől érdeklődött. Valaki, egy közös ismerős említette, hogy kórházban is volt.
– Igen – mondta zavartan –, de nem komoly. A gyomrom. Fekélyre gyanakodott a doki és beutalt kivizsgálásra. Szerencsére nem az, csak egy krónikus hurut.
– Ennek örülök – mondta a kolléga. – Minden esetre vigyázz az erős paprikával, a fűszerekkel, meg a kisüstivel, de legfőképp az idegeléssel, mert tudod, hogy a mi pályánkon az a legfőbb méreg. – És már rohant is tovább.
– Jó, majd vigyázok – szólt utána Bíró és egy kissé furcsán érezte magát. Gyomorfekély. Mi a fenének kellett hazudnia? Mi lett volna, ha őszintén bevallja, hogy pánik? Végtére is minden második kollégának van egy kis pánikja… Igen, pánik, és a pszichiátriai klinikán kezelték. Na és? Túl van rajta. Őrültség. Mármint bevallani a gyengeségét. Gyengeségét? Mióta nevezik a betegséget gyengeségnek? Hmm… Furcsa. Gyerekkorában az anyjának gyakran fájt a feje. Az orvos valami olyat mondott rá, hogy ideges fejfájása van. A nagyapja meg csak legyintett, és azt mondta erre: „Ideges ember nincs, csak bolond. Álljon csak be hajnalban kapálni a kukoricatáblába, estére megnyugszik!” Nem nagyon szívelték egymást. Az öreg haláláig nyafka úri kisasszonynak tartotta a menyét. Így aztán nem is esett túl sok szó köztük a fejfájásról.
Sándor-napkor még reménykedett, hátha eszébe jut Tóninak, és megereszt egy telefont, vagy küld egy névnapi üdvözlő lapot. De nem. A telefon süketen lapult az asztalon, meg a postaláda is üres maradt. Amikor Antal-nap közelgett, elment az egyik közeli papírboltba. Valami tréfás üdvözlőlapot keresett, amivel úgymond egy kicsit megcsiklandozhatja a barátját. Talált is egy érdekes Szent Antal képet, amelyiknek azt írta a hátoldalára: „A becs’ szó annyit ér, amennyit betartanak belőle. Pszichiátriai üdvözlettel: Sanyi.” Miközben ráírta a címet, el-elmosolyodott magában, hogy meglepődik majd rajta Tóni. Aztán eszébe jutott, hogy vajon mit szól majd hozzá a postás, aki kézbesíti a lapot. Másnap már az egész utca tudni fogja, hogy Tónit a pszichiátrián kezelték. Bolond. Ezt azért mégse akarja. Borítékba kell tenni a lapot, hogy senki más ne láthassa. És a felesége? Ha netán ő bontja föl? Biztosan meglesz a véleménye az efféle barátról. Barát? Szobatárs, akit nyilván nem véletlenül kezeltek a pszichiátrián. Megadóan bólintott, és bedobta a lapot, meg Tóni címét a szemétkosárba.
Néhány év telt el. Bíró tanár úr új katedrát szerzett magának, és Tóni, az építész is rendbe szedte a vállalkozását. Csupán annyi változott, hogy az építész sörpocakja megnőtt egy korsónyival, a tanár úr hajában pedig duplájára sokasodtak az ősz szálak. Éppen egy söröző előtt sietett volna el Bíró, amikor utána kiáltott valaki.
– Sanyi tanár úr! Te vagy az?
Megtorpant az ismerős, de rég hallott hang hallatán. Méltóságteljesen megfordult, ahogy egy meglett tanáremberhez illik, aztán széles mosollyal és ölelésre tárt karral indult el a hang gazdája felé.
– Tóni, te elveszett ember, becs’ szóra te vagy az? Hogy kerülsz ide?
– Becs’ szóra, én vagyok személyesen. Annyiszor meg akartalak már keresni, de valahol elhagytam a telefonszámodat, és úgy, váratlanul meg nem akartam beállítani. De látod, előbb-utóbb mindent megold a sors…
– Jól vagy, Tónikám?
– Látod, akár a csalán, amibe a mennykő se üt. Tudod, még akkor megoperáltak. Nagyon féltem tőle, de azóta hál’ Istennek kutya bajom. Rendbe hoztam az ipart, dolgozgatok, eszem, iszom, a fejem se fáj. Pedig hát tudod, mennyire odáig voltam…
– Tudom. És most?
– Egy üzleti tárgyalásra jöttem a vejemmel. Tavaly férjhez ment a lányom, őket is bevettem a boltba, hadd jusson nekik is a vanból. No, meg hadd tanulják a módit, legyen kinek átadni a stafétabotot. És te? Látom, elég bátran mozogsz az utcán…
– Igen, szerencsére elmúlt a pánikom. Átmentem egy másik iskolába tanítani. Ez jó. Én is hányszor akartalak hívni, meg lapot is írtam a névnapodra… Aztán… Aztán becs’ szóra nem tudtam, hogyan írjam alá.
– Nem baj, Sanyikám, az a fontos, hogy túléltük. A többi mellékkörülmény. Elhanyagolható, ahogy mondani szokták. Gyere, lökjünk le a találkozásunk örömére egy kriglivel! Hanem egy dologra megkérnélek – váltott komorra Tóni hangja. – Itt van velem a vejem is. Előtte ne emlegesd azt a bizonyos pszichiátriát. No, nem azért, érted, mintha szégyelleném, de hát minek magyarázkodjon az ember, ha nem muszáj? Ha netán szóba kerülne a dolog, mármint hogy honnét ismerjük egymást, mondjuk azt, hogy az érsebészeten feküdtünk együtt. Rendben van?
– Ahogy akarod, Tónikám. Én se szívesen dicsekszem vele. Sokszor elgondolkoztam már azon, miért van az, hogy egy epeműtéttel kérkedik az ember, a pszichiátria miatt meg szégyenkezünk. Pedig mindkettő betegség, és egyik se a mi hibánk.
– Talán azért – tette a vállára a kezét a vállalkozó –, mert az epe a kövérek betegsége, a győzteseké. A pszichiátrián meg a vesztesek tengődnek. Mi pedig csak a győzteseket szeretjük, Sanyikám. Kizárólag a győzteseket.
Hozzászólások