Újabb könyvek

                 Egi

Egi karrierje szépen ívelt felfelé. Egy ideig e-maileztünk, aztán megint megsértődött, és szokás szerint elzárkózott előlem. Képzelem, mennyire sajnálják a barátai, hogy ilyen szőrös szívű, felelőtlen apja van, aki évekig egyszer sem érdeklődött iránta. Csak azt nem tudja senki sem, hogy ezt ő maga óhajtotta. Nem érdeklődtem, mert azt sem tudtam, hol él, mit csinál. Ami­kor mégis rábukkantam valahogy, ismét felhúzta az orrát, és újból eljátszotta nekem a Néma Leventét. Állítólag (le)doktorál(t), és jelenleg is földrajztanár a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Mást továbbra sem tudok róla. Megnősült, gyereke, háza van? Rejtély. Az interneten nem közlik, Egi meg hallgat, és a meghívó leveleimre sem válaszol. Nos, mit lehet erre mondani? További sikert, egészséget és boldogságot, doktor úr!

Jancsi. Mindig a szerencse fiának tartotta magát, de most alaposan befürdött: megvakult a testvérem. Hogy, hogy nem, levált a látóhártyája, amit sem Romániában, sem Magyarországon nem tudtak többé visszahelyezni.

Judit. Az ő állapota stabilizálódott, ám az apró rákos daganatok továbbra sem tűntek el a má­járól. Emellett reflux (böfögés) és köhögésrohamai is vannak, úgyhogy állandó megfigyelés alatt áll. A köztünk lévő kapcsolat… Igazából nehéz meghatározni. Hogy irodalmi társra nem leltem benne, még csak a jéghegy csúcsa, mert nem találunk mi másban sem: idegen nyelvek, gondolati mélység, lélekelemzés, alaposság, bátorság, ezek mind-mind távol állnak Judittól. Ezért aztán örökösen vitázunk. Ő mindent másképp lát, mint én, én, mint ő, s csupán erkölcsi kérdésekben jutunk közös nevezőre egymással. Még szerencse, különben hol lennék már azóta! A nővére, Csöpi az egyik közvetlen szomszédunk. Itt szokott összegyűlni a család karácsony­kor, névnapkor stb. Ilyenkor mindig nagy volt az eszem-iszom, dalolás, amiből gya­korlatilag kimaradtam. Túlsúlyos lévén csak mértékkel csipegettem a jobbnál jobb falatokból, a vérnyomásom miatt nem ittam, átkozott botfülűségem pedig hallgatásra kényszerített. A csevegésük­ből meg egyszerűen nem kértem, miután az autókon, motorokon és futballon kívül nem is volt más témájuk. Ez a téma viszont engem untatott, így csak ültem, ücsörögtem egy sarokban. Né­ha odavetettek, mint kutyának a koncot, egy-két kérdést nekem is, de általában senki sem foglalkozott velem beleértve saját nejemet.

– Mondd, kötelező nekem ezeken az izéken részt vennem? – fakadtam ki többször Juditnak?

– Nem kötelező, csak így illik, még ha le is nézed őket suttyomban. De hát nem mindenkinek lehet felsőfokú képzettsége, és könyveket sem ír, mint Petrozsényi.

– Nézi a búbánat – tiltakoztam hevesen. – De attól még unhatom őket, a csudába, és hidd el, nem azért, mert autószerelők vagy szimpla egészségügyi dolgozók. Én is voltam ám valamikor asztalos, mégis sokkal műveltebb voltam a társaimnál. Tudod, miért, vagy én is untatlak?

– Nem tudom, de nem is érdekel – fogta el Dittát a köhögés.

– Mert én – eresztettem el a fülem mellett Judit válaszát – tovább képeztem magamat, bizony, autodidakta módon, és olvastam, olvastam, miközben ők évekig nem vesznek egy könyvet sem a kezükbe. Százat teszek egy ellen, hogy még az én írásaimat sem olvassák, pedig az interneten is bármikor elérhetnek, amikor csak akarnak. Eltaláltam?

– Lehet, viszont ők nem nyugdíjasok, mint te, akik mindenre ráérnek. Ők bizony keményen melóznak. Különben is kinek van ideje manapság olvasni?

– Aki időt szakít magának. Nem azért mondom, de sajnos pontosan ilyen dolgok miatt tartanak ott, hogy semmivel sem tudnak többet, mit többet, még annyit sem, mint a szakközépben legutóbb.

– Nana, ezt azért nem mondanám.

– Próbáld ki! Kérdezd meg a nővéred, mi Brazília fővárosa! Te tudod?

– Rio de Janeiro.

– Brazíliaváros.

– És mit gondolsz, ha megkérdeznéd Öcsit, a fiát vagy bármelyik unokaöcsédet, mit nevezünk névutónak, vagy hogy hívják az ENSZ első elnökét, meg tudnák mondani? Ja, és azt még meg sem kérdeztem, melyik rokonod beszél legalább alapszinten valamilyen idegen nyelven?

– Nincs nyelvérzékük, egyébként is műszaki beállítottságú emberek. De amivel foglalkoznak, azt, biztosítalak, jól csinálják, még ha nem is tudják, hogy hívták az ENSZ első elnökét. Szerinted ez a legfontosabb, ami meghatározza egy ember értékét?

– Kétségkívül nem, és én tisztelem és becsülöm is a rokonaidat, mert tudom, hogy dolgos, gerinces emberek. Csak az érdeklődési körünk eltérő, ezért aztán nem is figyelünk egymásra – fejtettem ki véleményemet Juditnak, hogy ne csodálkozzék már örökké, amiért annyira húzódozom rokonai buliitól.

Talán megértette, talán nem, de a tüske láthatóan benne maradt, és azóta is orrol érte, miköz­ben én azon füstölgök, miért kell nekem a legközelebbi hozzátartozóimat is folyton-folyvást bántanom.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet