2009 nyarán jelent meg az Ad Librum gondozásában 3. elbeszélés/novelláskötetem a Túrós puliszka.
A könyvből ezúttal sajnos hiányzik az előszó. Megkérhettem volna ugyan Turai Kamil barátomat, írjon néhány sort ide is, de már ismertem a véleményét, én meg szerettem volna ismerni a másokét is. Mégpedig olyan recenzorét, aki Kamiltól eltérően szakszerűen, irodalomkritikusra jellemző stílusban mutatja be a könyvemet. Azonnal Mandics Györgyre gondoltam, aki időközben hozzám és sok más erdélyihez hasonlóan szintén Magyarországra emigrált. Bár tény, hogy ő sem profi irodalomkritikus (matematika-fizika szakos pedagógus), ezzel szemben képzett újságíró, mellesleg a Cirkusz az egész világ című recenziójával is bebizonyította, miként kell egy művet majdnem kritikusi szinten bemutatni. Két levelet is írtam neki e célból, de egyikre sem válaszolt. Ekkor ismét Kamilhoz fordultam.
– Nem ajánlanál nekem valakit, aki írna egy előszót a legújabb könyvemhez?
– Egy pillanat! – gondolkozott el szárnyas hajú barátom. – Magyartanár legyen vagy megfelel bármilyen töltőtollkoptató szegény legény is?
– Magyartanár.
– Galuska László adjunktus a kecskeméti tanítóképzőből.
– Szuper! Bemutatnál a tanár úrnak?
– Szívesen. Holnap kettőkor megfelel? Akkor szoktunk ebédelni a főiskola menzáján. Ebédelj velünk, a többi a te dolgod.
Így került a Puliszka Galuska tanár úr kezébe. Jó étvágyat kívántam hozzá, és vártam a piszkozatát. Egy hónapra rá meg is érkezett egy e-mailben. Galuska úr szerint túl eklektikus és itt-ott régies a Puliszka stílusa, a napjainkban játszódó történetek pedig nem mindig reálisak.
– Melyik novellában? – kérdeztem rá, amikor egyik délután sikerült elcsípnem az örökké siető adjunktust.
– Például a Hókuszpókuszban. Kicsit erősre vette a figurát, mert ilyen alak, mint Gurcsik úr a valóságban aligha létezik.
– Ön szerint. Régies szavak, kifejezések? – húztam ki belőle harapófogóval a szavakat, amire bizonyára sosem került volna sor, ha ab ovo, már eleve konkrét példákkal bizonyítja, amit szinte megfellebbezhetetlen ítéletként olvasott a fejemre.
Én viszont ragaszkodtam a példákhoz, melyek nélkül számomra minden értékítélet olyan légből kapott állítás, amit éppen azért, mert légből kapott, sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, egyszóval nesze semmi, fogd meg jól!
– Anyám! Maga itt?
– Ez önnek olyan régies?
– Természetesen. Legutoljára a Bánk bánban hallottam hasonló mondatot.
– Én nem, és ezt az eklektikus kifejezést is furcsállom.
– Miért? Tagadja, hogy nem egységes a stílusa?
– Eszemben sincs, de én ezt inkább pozitívumnak tekintem. Végül is egy diplomata nem beszélhet úgy, mint egy hajléktalan, kocsmáros vagy őrmester. És egy utcai tüntetést sem ábrázolhatok olyan szavakkal, melyekkel már eleve hiteltelenítem a hangulatot, miliőt.
Még kérdeztem volna egyet-mást, de a kolléga nagyon sietett, ezért sutba vágtam a harapófogót, és vele együtt az előszó tervét is.
A könyv fogadtatása. Egy író életében, még az amolyan amatőröknél is, mint én vagyok, könyveinek fogadtatása egyike a legfontosabb mozzanatoknak. Arról hogy kik figyeltek fel rá, egyáltalán olvasta-e valaki, semmiféle visszajelzést nem kaptam, s noha elég sok internetes oldalon hirdették, az Ad Librum fogyasztási jelentései szerint alig vásároltak néhány példányt belőle. A dolog persze bántott, ám kit nem bántott volna a helyemben?
– Pedig te nem a mások, hanem saját szórakoztatásodra írogatsz, s már az is kielégít, ha egy-két írással megvalósíthatod önmagad. Mit vársz akkor bárkitől is valamit? – jegyezte meg Judit ironikusan.
– Én? Nem várok én se semmit senkitől. Ettől függetlenül jólesne, ha… Bonyolult. Szívesen megmagyaráznám, de az az igazság, hogy egyelőre magam sem vagyok ezzel tisztában.
Jut eszembe! Azért a Petőfi Népében néhány sorban megemlékeztek ám a kötetről. Csakhogy mi haszna, ha még azt a pár sort is saját könyvem fülszövegéből gyúrták össze. Talán arra gondoltak, apró hírnek megjárja, többet úgysem érdemel.
– Ugyan, képzelődsz! – intett le Kamil józanul. – Nem írtak többet róla, mert el sem olvasták. De te egyet se búsulj, teknőc barátom, elolvassa más. Lehet, hogy nem Kecskeméten, és még az sem biztos, hogy egyhamar, de egyszer, fogadom, téged is felfedez valaki.
– Post mortem. Köszönöm. Látod, most nagyon megnyugtattál.
(folytatjuk)
Hozzászólások