2010-ben váratlanul meghalt a rádiómániás szomszédom, a langaléta kőműves. Egy! – vetettem keresztet. További jó szórakozást a szférák zenéjéhez! Nem sokkal ezután Csöpi kutyája kívánkozott a másvilágra. Kettő! – számoltam az ujjamon. A 13 csahosból ő volt a második számú ugatógép.
– Ha továbbra is így haladunk, végre itt is olyan csend lesz, mint a Fekete gyémántok völgyében – mondtam Juditnak. – De hát nincs nekem ilyen szerencsém.
– Miért ne lenne! Ajánlom, imádkozz, és járj néha te is templomba, mert aki istennel beszélget, azzal a sátán se mer nagyon packázni – bizonygatta Judit komolyan, mégis ő lepődött meg leginkább, amikor faarccal közöltem, hogy Ubul is az örök vadászmezőkre költözött. – Megmérgezted? – kérdezte tétován. – Csak azért kérdezem, mert egyszer már kevés híján sikerült.
– Három.
– Mi az, hogy három?
– Ennyien gyötörtek mostanig: a részeges rádiómániás, Csöpi ebe és Ubul, a sátán kutyája. De még hátra vannak a Dakó fivérek, tudod, onnan fentről a kakasülőről.
A feleségem elhalványodott.
– Megijesztesz. Csak… csak nem akarod leparittyázni őket az ablakban?
– Majd le- vagy kiparittyázza őket valahova az úristen, mindenesetre úgy érzem, azért rólam sem feledkeztek meg odafönt.
Alig telt el fél esztendő vagy tán annyi sem, a következő hírrel lepett meg a jó asszony:
– Fogódzkodj meg jól, Bucikám: a Dakó gyerekek Németországban melóznak.
– Hoppá! Hát ezért nem zenebonáznak már a padláson! Meddig maradnak ott, vagy ezt nem tudod?
– A nagyanyjuk szerint minimum egy évig, utána hosszabbítanak, ha lehet és persze érdemes.
– Négy. Minden jó lélek az Urat dicséri – vetettem újra keresztet, ahogy azt még Petrozsényban tanultam, jóllehet reformátusoknál ez egyáltalán nem szokás.
Attól kezdve madarat lehetett volna velem fogatni. A szólás szerint a baj nem jár egyedül. De, úgy látszik, az öröm sem, mert alig szabadultam meg a 4 k-tól (kereszttől), végre sikerült lefogynom 138 kilóról 110 kilóra. Igaz, itt leragadtam, de kitűzött célomat akkor is elértem! És ez még nem minden: eltűnt két ciszta a vesémről, no meg a fájás is a karomból, talpamból, később pedig a térdemből, mely azóta szaggatott, amióta földhöz vágtak a Móra Ferenc suliban. Mindezek tetejében a vérnyomásom is annyira rendbe jött, hogy egyre ritkábban nyúltam gyógyszerhez.
– Ugye, megmondtam! – örvendezett Juditka. – Aki istennel beszélget, azzal az ördög sem mer packázni.
– Nem – hagytam helyben pirosan, ugyanis dehogy beszélgettem én istennel.
Vajon édesapám odafent a mennyekben tudja-e, hogy milyen pogány ember lett a fiából? Nem imádkozom, nem járok templomba, csak írok, firkálok, amivel még csak nem is szórakoztatok senkit sem. Lám, a feleségem nem papleány, mégis minden vasárnap elmegy a templomba. Talán ideje volna egy kicsit többet törődnöm istennel is, másokkal is, mint hogy folyton olyan szekér után szaladjak, ahova senki sem akar felvenni – morfondíroztam magamban. A lábfájástól mindenesetre megszabadított a jóisten, amivel talán arra akar biztatni, hogy másszak már ki az elefántcsonttornyomból, amíg még nem késő. Még van néhány évem, utána stop, állj le, öreg, ne szökdécselj! Vagy fordítva? – öntött el a forróság. Éppen azt szeretné, ha még nagyobb lendülettel vetném magam a munkába, mert mi az a négy könyvecske 50 év alatt? A feltételek, környezet, immár minden optimális, egyszóval kaptam egy utolsó esélyt az istentől – kanyarodtak vissza makacsul gondolataim az íráshoz. Kamil változatlanul hitt bennem, és most már Makkai János is, aki valamennyi könyvemet megvette. Róla jut eszembe, hogy egyszer elküldtem a Babeş-Bolyai Egyetemre, ismerkedjék meg a fiammal.
– De aztán jól vigyázz! – figyelmeztettem előre. – Ahogy én Egit ismerem, az úgy meg fog bántani, hogy még rám is megharagszol miatta.
– Engem nehezen. Nem vagyok én ám olyan sértődős – mosolygott magabiztosan, hogy nem sokkal utána alig álljon szóba velem is.
– De mégis mi a gond?
– Semmi különös, egyedül az bosszant, hogy voltam olyan bolond, hogy meglátogattam azt a méregzsákot, vagy minek nevezzem.
(folytatjuk)
Hozzászólások