Azt mondják, a legyezés a horgászat királynője. Hiába no, mindig is arisztokrata nép voltunk, soha sem tudunk meglenni királyok és királynők nélkül. Még a horgászatban sem… S ha már van királynőnk, illik kellőképp hódolni neki. A tehetősebbek – villogó kirakatú horgászboltokban róják le az adót, a szegényebbek otthon kötögetik a műlegyet. Nem is hagyja szó nélkül az asszony. Két kavarintás között emígyen szól a tűzhely mellől.
– A fene a jó dolgodat, Józsi! Annyit piszmogsz azzal a vacakkal, hogy ezalatt már egy pulóvert is megköthettél volna a gyereknek. Halat meg akkor látok, ha kimegyek a piacra…
– Jól van no, anyukám, ne izélj már! Ezt még gyorsan megkötöm, aztán megyek porszívózni.
Hát így esett, hogy elmúlt a tél, meg a tavasz is, de se a pulóver nem készült el, se a műlégy. Józsi kiült a gyerekkel a vízpartra, és sóvárogva nézte, hogyan legyeznek mások. Bedobta a kis kukacát, meg a kukoricáját a vízbe, és várt. Egyszer csak odament hozzá a barátja.
– Te Józsi! Miért nem legyezel? Azt mondják, ma még a csuka is harap rá.
– Miért, miért? Mert nem volt időm megkötni a legyet.
– Az, látod, baj. Nagy baj, mert nekem se. Mindig azzal macerál az asszony, hogy akár zoknit is stoppolhatnék…
– Pista bácsi! Csak műléggyel lehet horgászni? – kottyant közbe Józsika, a gyerek.
– Azzal hát, a fene egye meg!…
– Kár… mert az előbb elmentem a gödrös felé, és láttam, hogy a szakadt partból valami darázsfélék szálldostak ki. Aztán volt, amelyik leszállt a vízre inni. A halak meg ugráltak föl utánuk.
– Tényleg láttad, kölyök? – ugrott talpra a horgász.
– Hát persze, ott, az odvas fűzfa mellett.
– Józsi, szedelőzködj, megfogtuk az Isten lábát! – csapott a barátja vállára. – Lelocsoljuk a fészküket, és annyi csalink lesz, hogy az összes csukát kifogjuk estére.
Oda is mentek, óvatosan körüljárták a szakadt part környékét. Igazat mondott a gyerek. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan férkőzzenek a csali közelébe.
– Tudsz úszni, Józsi?
– Tudok hát, de fürdőnadrág nincs nálam.
– Na és? Nem napozni akarunk, hanem csalit szedni. Jól a fejünkbe húzzuk a sapkát, csendben odaúszunk, lelocsoljuk őket, aztán nincs más dolgunk, mint belerakni a darazsakat a csalis dobozba.
Így is történt. A két okos horgász odaúszott az agyagfalba vájt darázsfészekhez, és kétmarokkal locsolták rá a vizet. Csak úgy hullottak ki belőle az ázott szárnyú darazsak. De azért akadt, amelyiket nem érte el a hirtelen jött zápor, és zokon vette a háborgatást. No meg olyan is, amelyik éppen nem volt a fészekben…
Először Józsi jajdult föl, hogy: „jaj, a vállam!” Aztán Pista, a nagyokos: „te, ezek csípnek!” De csíptek ám! Mindent, ami kimaradt a vízből. Szégyen ide, szégyen oda, menekülésre kellett fogni a dolgot. A darazsak meg utánuk. Ahányszor kidugták az orrukat, hogy levegőt vegyenek, már oda is szúrt valamelyik. Vagy fél órája úszkáltak a meglehetősen friss vízben, mire nagy nehezen pihegve, lilára fagyva partra kecmeregtek. Több se kellett a darazsaknak. Utánuk. Az emberek a szemüket dörzsölgetve, tátott szájjal bámultak, amikor meglátták a falu főutcáján a meztelenül, pontosabban egy sapkában rohanó, csapkodó férfiakat.
Józsi felesége már a kapuban állt az elmaradhatatlan fakanállal, és ajkbiggyesztve így szólt:
– Én megmondtam, hogy jobban járnánk, ha pulóvert kötnél a gyereknek…
Hozzászólások