Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl,de a sarkon innen, volt egyszer a világegyetemben egy apró pontocska, amit Pathópáliának hívtak. Nagyon szép, nagyon jó hely volt ez a világban. Volt benne folyó, a földje jó, legelőin a fű kövér, olykor megöntözte a honfivér. Tengereiben a hal fürge és ízletes, erdeiben a vad kifogyhatatlan. Lakói boldogok voltak és elégedettek, hiszen napestig sütött rájuk a Nap, éjjel meg a Hold világította meg a tájat. E sejtelmes holdfényben perdültek táncra a Pálok és a Paulinák, s örömtáncot roptak, míg a hajnal pírja fel nem oldotta az éjszaka sötétjét. Megfontolt cselekvők voltak, soha nem kapkodták el a dolgot. Mihelyt tenni kellett volna valamit, rögtön rávágták: „ej ráérünk arra még!” és táncoltak tovább.
A férfiakat mind Pálnak hívták és Pathó volt a családi nevük. Úr volt valamennyi a saját szemétdombján. A nők mind Paulinák voltak. Okosak és erényesek. Elvárták, hogy hölgynek szólítsák őket. Olykor előfordult, hogy az éji homályban a Pálok összetévesztették a Paulinákat, vagy azok őket, s idegen ágyban találta őket a hajnal, de reggelenként megfogadták, hogy estére kiválasztják a megfelelő fekvő alkalmatosságot és kiköszörülik a csorbát. No, de még alig kelt föl a Nap, nyugodtan pihenhetünk rá egy kicsit. Ráér később is az a válogatás…
Pathópáliának híres tudósai voltak, akik feltételezték, hogy talán nem is egyedül az ő „pontocskájuk” száguld a világegyetemben, bár az tagadhatatlan, hogy ez a legbiztosabb pont ebben a pontban, de egyszer majd még ezt is bizonyítani kell. Sőt akár még az is előfordulhat, hogy léteznek valahol más Pathó Pálok is, akik majdnem olyan okosak, mint az ő Pathó Páljaik, csak még nem jött el az idő, hogy felfedjék a kilétüket. Ebből heves vita keletkezett a köztük, és a legfőbb Pathó Pál kijelentette, hogy erre semmiféle bizonyíték nincs, de majd ő idővel megoldja a gondot. Addig is minden Pathó Pál nézegesse, simogassa a maga kis Paulináját és ne foglalkozzon a nagyok dolgával. Ebben megnyugodtak, és másnap is felkelt a Nap.
A Palik szófogadó emberek voltak,s addig nézegették, babusgatták a Paulinákat, hogy a végén elfogyott a hely a gyerekszobában. Lebontották hát a falakat és új gyerekszobát építettek a szomszéd udvarában. A fő Pathó Pál csak nézte, nézte, s nem értette, mire kell az a sok új gyerekszoba, amikor nála kettő is üresen áll. Összehívta hát a tudósait, akik elmagyarázták neki, hogy bizony az úgy van, hogy ha a Pali nem impotens és sokat bújik ágyba az ő kis Paulinájával, előbb-utóbb bővíteni kell a gyerekszobát. Sőt az is előfordulhat, hogy a konyhában is új kondérok kellenek.
‒ Rendben van ‒ mondta a fő Pathó Pál. ‒ Osszák fel újra egymást közt a kertjeiket, de csak halkan, csendben, mert bosszant a gyerekzsivaj. Nekem csend kell, síri csend, hogy gondolkodhassak a jövőjükön, hogy holnap is felkelhessen majd a Nap.
Míg Pathó Pál úrfejét az öklére támasztva gondolkodott, újra felkelt, majd lenyugodott a Nap és a Hold is sarlót cserélt. Az égen sűrű, fekete felhők gyülekeztek, és föltámadt az északi szél. Elővette hát a gardróbból a teveszőr kabátját, lábára halina csizmát húzott, fejére kucsmát rakott, s bajszát megpödörve tovább gondolkozott.
És jöttek a tudós atyafiak sorolván a gondokat. A folyókban elapadt a víz, a földet repeszti az aszály, sivataggá vált a legelő és visszafelé zúgnak a tengeráramlatok. Tenni kéne végre, tenni már!
‒ Tegyétek ‒ mondta tekintetét az égre vetve az első Pathó Pali. ‒ Adjatok rájuk meleg ruhát, állítsátok meg a vihart és tálaljátok föl a vacsorát! Engem meg hagyjatok békén, mert gondolkodom!
‒ De hiszen ez mind a te kezedben van, Pál Uram! ‒ kiáltották a bölcsek.
‒ Ti csak ne bámuljátok az én kezemet! ‒ dohogta Pál úr, a legfőbb Pathó. ‒ Már Vespasianus császár is tudta, hogy a pénznek nincs szaga, miért pont az én aranyaim után szaglásznak a szimat kutyáitok? Tán nem mostam át újra, meg újra a latrinából bányászott kincseimet? És ha olykor-olykor felrobban néhány latrina, és a földet elborítja a mocsok, miért pont rám néztek sandán? Nem hiszitek tán, hogy nem tudja a jobb kezem, mit cselekszik a bal? Ne sürgessetek hát, mert még elűzitek az álmomat!
Reggel, amikor fölkelt a Nap, egy mezítlábas férfi állt meg Pál uram palotája előtt. Nem idevalósi volt, megkérdezte hát, mi szél hozta, s tud-e álmot fejteni.
‒ Szörnyű álmom volt ‒ panaszolta. ‒ Nem találom a megoldást Pathópália bajára, pedig senki más, csak én segíthetek rajta. Csak az enyém lehet a tökéletes megoldás.
‒ Ha tökéletes akarsz lenni ‒ mondta az idegen ‒ menj el, add el a vagyonodat, oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, és kövess engem!
‒ Ismerős a szó, de idegen a dialektusa. A hajnali fényben nem látom arcodat… És végtére is, miért pont nekem mondod ezt, uram? Ki vagyok én, hogy viseljem a többiek bűnét? Azért, mert én vagyok a legnagyobb, a tökéletes? Hát ez azért kétszer is meggondolandó, uram! ‒ szólt Pathó Pál úr, és rá uszította a kutyáit.
A mezítlábas férfi lassan tovább ballagott. A nyugati ég alján lebukott a Nap.
Hozzászólások