Szösszenetek Facebookon innen és túl
Reflexió
Szemembe néz. Szemébe nézek. Szemembe néz. Szemébe nézek. Így megy hosszú pillanatokig, majd beletúr a hajába és azt mondja: basszus, de lapos a hajam!
Ekkor leveszem a sötét napszemüvegemet, hogy tükörképén kívül engem is lásson.
Araknofóbia
Bokros helyen mászkálok valakivel. Az illető egyszer csak rémülten felkiált:
– Fúj, ott van egy pók a válladon!
Megnézem, és tényleg: egy nagyobbacska keresztespók korzózik az ingemen.
– Ne mozdulj – mondja –, mindjárt jövök!
Türelmesen várok, nem mozdulok, arra gondolok, biztos hoz valamit, amivel leszedheti rólam a pókot úgy, hogy az ne sérüljön meg. A következő pillanatban azt látom, hogy az illető egy jókora bottal a kezében rohan felém. Szemeiben rettegés, téboly, harci láz csillog. Szívem szerint még megkérdezném tőle, mit akar, de úgy érzem felesleges itt minden szószaporítás, a rendelkezésemre álló mintegy két másodpercet inkább arra használom, hogy lepöcköljem a pókot az ingemről. Önkezűleg. Úgy érzem jó döntés volt.
Sándor wie Márai
Baráti társaság. Esti pizzázás a Király utcában. A legtöbb közülünk külföldi, angol, német, sokakat most látok először: látogatóba jöttek valakihez. Egy angol lánnyal ülök szemben. Persze elindul a nájsztumitjúzás, máj ném iz x, máj ném iz Sanyi. Látom, nem tud mit kezdeni a „Sanyi”-val, ezért aztán javítok: Sándor – mondom. Ekkor felcsillan a lány szeme: Sándor?! Sándor, mint Márai Sándor? – kérdi és úgy néz rám, de úgy… rám csak ritkán néznek így. Arra a néhány pillanatra öröm volt Márai druszájának lenni. Hiába, egyes külföldieket könnyű ámulatba ejteni, csak egy eredeti Sándorral kell találkozniuk.
Egyébként olvasta Esterházyt is, de Péterrel sajnos nem szolgálhattunk ezen az estén.
Izzócsere
Nem tudom, honnan jött az ötlet, talán a fáradtság tette vagy talán az volt a probléma, hogy a főnöki forgószék pont az alatt a lámpa alatt volt, aminek az égőjét akartam kicserélni. Olyan evidensnek tűnt, hogy ha már ott van az a forgószék, akkor arra fel is lehetne állni akár, hát miért tették volna pont oda, a szoba közepére, ha nem ezért?!
És lőn. Egy izzóval a kezemben felmásztam a székre. Imbolyogtam, kilengtem, forogtam, közben azt gondoltam, hú, ez kicsit rázós lesz így… Megpróbáltam felegyenesedni, imbolyogtam, kilengtem, forogtam, közben azt gondoltam, ez így nem megy! Ez lehetetlen! Mi ez a baromság?! Nem vagyok normális!
Elkezdtem tehát lekászálódni a székről, eközben az ajtó résén keresztül megpillantottam öcsémet, ahogy a szomszéd szobában ül egy fotelben. Kerek szemmel, tátott szájjal, nagy érdeklődéssel figyelte a produkciómat. Fülénél egy telefont tartott.
Tudod, hány gondozó kell egy villanykörte kicseréléséhez, kérdem tőle zavartan vihogva. Semmi válasz. Három. Egy tartja a körtét, a másik kettő pörgeti a széket.
Semmi válasz. Öcsém csak ült a fotelben, a szája tátva, kerekre nyílt szemében némi aggódást véltem felfedezni.
Fülén telefon.
Nem mertem megkérdezni, kivel beszél. Remélem, nem a mentőkkel.
Hozzászólások