Szegény Emese! Ő komolyan hitt abban, hogy írót farag belőlem. Erre még jobban rákapcsoltam, aminek meg is lett a foganatja, ugyanis valóban kaptam néhány e-mailt az említett szervektől.
– Na ugye, mit mondtam! – diadalmaskodott a nem túlságosan szép, de annál agilisabb barátnőm. – Pedig fél éve sincs, hogy beindítottuk az akciót.
– Be, de hogy milyen sikerrel… Várj csak, kettőt mindjárt fel is olvasok:
Tisztelt Arthur Clarke Montgomery!
Örömmel értesítjük irodalmi-közéleti honlapunk szerkesztőségének nevében, hogy egy közelmúltban végzett tetszési index alapján ön lett az év legolvasottabb szerzője. Gratulálunk, s egyben felhívjuk becses figyelmét év végén megjelenő antológiánkra, melyben önnek azonnal közlési lehetőséget biztosítunk, amint befizet – oldalanként számolva – 3500 forintot.
Szerkesztői üdvözlettel
Kocsonyás Alajos, az Uccu Neki! főszerkesztője
– Isten látja lelkemet, nekem valahogy nem úgy tűnik, mintha tiszteletdíjjal honorálnák a munkámat.
Emese elpirult. Láthatólag zavarban volt, ám hamar feltalálta magát, és fölényesen legyintett.
– Oda se neki! Ez még csak a kezdet, mister Montgomery. Egyébként is ilyenek a pályázati előírások mostanában. Remélem, a másik e-mail…
– Még ennél is felemelőbb. Hallgasd csak!
Tisztelt Szerző!
Feltehetően ön is tisztában van vele, hogy a könyvkiadás területén tapasztalható konkurenciaharc miatt ön, bocsánat a kifejezésért, évről évre nehezebben rúghat labdába. De nem sokkal jobb a helyzet a magánkiadás tekintetében sem, ahol viszont a túlméretezett példányszámok és azok kiadási költségei miatt nem tudnak legtehetségesebb szerzőink sem érvényesülni. Mi egyedülálló lehetőséget kínálunk önnek azzal, hogy digitális technológiánk segítségével már potom 200000 forintért kiadjuk, mi több, terjesztjük is valamennyi alkotását. A részletekért, kérem, forduljon hozzánk bizalommal, nem feledve immár híressé vált jelszavunkat: szívünket a szerzőkért!
Tisztelettel
Gizgaz Gerzson, a Magyar Délibáb kiadója
– Adj egy pohár akármit, attól jobban tudok koncentrálni! Tény, ami tény, kissé elszámítottuk magunkat – summázta gondolatait Emese. – De ha most feladjuk, eláshatjuk a csatabárdot.
Pontosabban a te csatabárdod – gyulladt világosság az agyamban, és bevallom akkor, abban a pillanatban erős kísértést éreztem, hogy csapot, internetet otthagyva, a magam elképzelése szerint rendezzem be az életem.
– Csakhogy nem ássuk – kacsintott rám energiát sugárzó tekintettel Emese. – Azért is megmutatjuk a világnak, hogy egy igazi tehetséget nem lehet elásni.
– Ajaj, mindjárt kisüt valamit a cicuska! – Bizonyos eseteket kivéve, és ez az eset sajna épp a mi ügyünk.
– Huszárvágás.
– Tessék?
– Egy huszárvágással még minden csorbát kiköszörülhetünk. Nem kell hozzá más, mint egy … Na mi kell hozzá?
– Kard?
– Költemény, édesem, regény, novella, bármi, de az aztán olyan legyen, amire a legkiégettebb lelkű szerkesztő is felkapja a kókuszát. Ugye, megírod, ha szépen megkérlek – simult hozzám hízelegve.
– Ilyen mű nincs – ellenkeztem szkeptikusan. – Hacsak nem valamelyik rokon, barát vagy prominens személy kapacitálja. Akkor viszont egy fikarcnyit sem érdekli, remekművel vagy fércművel kopogtatnak az ajtaján.
– Igen, igen, tökéletesen igazad van, mindazonáltal azt hittem… Eh, tárgytalan! Köszönöm a rumot, és bocsáss meg ezért a hülye ötletért.
– Ne haragudj! Én igazán támogatnám a tippedet, de még ha sikerülne is ilyen remekművet alkotnom, felteszem a kérdést: kinek írjak, az angyalát?
– Hát az olvasóknak – ugrott Emese szemöldöke a magasba. – Nekem, a barátaidnak, ismerőseidnek…
– Neked lehet. Azonkívül pont. Engem, kérlek, legfeljebb a szerzőtársaim olvasnak. Azok is csak akkor, ha nem léptem a tyúkszemükre véletlenül. Márpedig egy író azért ír, hogy minél többen olvassák. Hogy ő ezzel saját magát is gyönyörködteti az egy dolog, de emellett, ugye, azért is, hogy másokat gyönyörködtessen, tanítson.
– Jól hangzik. Általában igaz is, de… Visszakérdezhetek? Szerinted egy futballista azért rúgja a bőrt, hogy másokat szórakoztasson, vagy csak úgy, a maga örömére dekázik?
– Azért is, meg ezért is, legfőképp pedig dollárért.
– Ebben is van kevéske igazság – nevette el magát Emese. – Na szia! Még visszatérünk a témára. Addig is, javaslom, találd ki sürgősen azt az átkozott spanyolviaszt, ha már az isten ilyen tehetséggel áldott meg.
(folytatjuk)
Hozzászólások