Pillanatok jönnek föl, sosem értettem,
miért éppen az, és miért éppen akkor,
mint most ez is, miközben kézzel mostam,
gyömöszöltem, nyomkodtam a kád
vizében a régi csokoládébarna
takarót, elém rajzolta emlékezetem
a délutánt, amikor felavattuk a kis
lakást, ahol aztán két éven át
együtt töltöttünk oly sok délutánt.
Még piszkos volt minden köröttünk,
az ablak és az ágy, hisz a lakás éveken át
lakatlanul állt. De mi ketten, abban
a nagy szerelemben nem várhattunk
tovább, magunkkal vittük a takarót, mit az
ágyra terítettünk, és csak öleltük egymást
talpig reményben, míg az ablakok
koszcsíkjain át besütött a késő októberi nap
fényglóriába ölelve szerelmünket meg azt a
múlhatatlan csokoládébarna takarót. De rég volt!
Hozzászólások