Amint ott ültek a kórház folyosóján a kis fehér padon, Sutányi szeme a felhólyagosodott, pergő festékre tévedt, és megcsóválta a fejét.
– No igen… – dörmögte maga elé, és legyintett egyet.
– Ez semmi – állt meg előtte egy fiatal ápolónő. – A hátsó folyosót tetszene látni, ott már a vakolat is omlik. A takarítónőket oda se engedik, nehogy elpletykázzák odakint, mert aztán be se teszi hozzánk a lábát egy jobb módú beteg. A minap is mi hordtuk ki a sittet az egyik kolléganőmmel. No, de ne szólj szám, nem fáj fejem!…
– Hmm… ki hinné, hogy ilyen is lehet náluk a huszonegyedik században? – vette komolyra a figurát Sutányi.
– Ilyen? – húzta el a száját a nővér. – A múltkor is fél napig szaladgáltam egyik főnöktől a másikig, mire tudtam szerezni egy kis fertőtlenítőszert a kacsákhoz, meg az ágytálakhoz. A gumikesztyű közben szétmállt a kezemen, mert már harmadszor mosták.
– Maga gumikesztyűben szaladgált fertőtlenítőszerért?
– No igen, mert hideg volt, és ebből a fizetésből nem telik pamutra.
– Nesze neked higiénia…
– Micsoda? A vécé, meg a fürdőszoba tele van csótánnyal. Nincs pénz az irtásukra. Mielőtt bemegyünk, valamelyik bátor beteggel fölkapcsoltatjuk a villanyt, mert a fényt, azt nem szeretik.
– No igen, meg az állatvédők… És ha valamelyik betegnek sürgős a dolga?
– Hja, kérem, itt mindenki a saját hálóruciját használja, és a hozzátartozó mos. A kórházi már rég elfogyott, a mosoda meg átment káeftébe… No, erről ennyit… De ha elmondja a főorvos úrnak, letagadom. Nem akarok én munkanélküli lenni…
Ezzel, és egy csábos mosollyal elviharzott az egyes bel irányába. Sutányinak még arra se volt ideje, hogy felocsúdjon első meglepetéséből, máris ott állt előtte egy fehérköpenyes, joviális, időtlen arcú úr, és a kezét nyújtotta.
– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam, de tudja, egyre inkább főkönyvelőnek érzem magam, mint főorvosnak. Nekem kell pénzt koldulnom, hogy bért fizethessünk, én alkuszom a kőművessel, a vizessel, a… no jó, ezt nem kell megírni!
– Kinek? No de főorvos úr! …
– Tudom, a maga ideje is drága. Szóval, felkészültünk a pestisre, meg a kolerára. Előrebocsátom, hogy nálunk ilyen még nem fordult elő, és bízom benne, hogy nem is fog. Ez, kérem, Európa. Európaiak a higiéniai viszonyaink, rendelkezünk a legújabb európai gyógykészítményekkel, meg minden. Összefoglalva; minden adottságunk megvan ahhoz, hogy uniós színvonalon lássuk el a betegeinket. Írja?
– No igen, de…
– Továbbá minden eshetőségre készen leválasztottunk két ágyat a 48 személyes kórteremben a fertőzésgyanús esetek számára. No meg kialakítottunk egy luxus lakosztályt is, mert ugye ha nem tb-kártyával jönne a beteg… Érti? Önálló gazdálkodók vagyunk. Egy ilyen beteg megmenthetné a kórházat a csődtől. Ezt nem kell írni. Azt viszont igen, hogy határozottan visszautasítjuk a kórházunkról terjengő rosszindulatú pletykákat és aljas rágalmakat.
– Milyen rágalmakat?
– Mindenféle rágalmakat. Mi felkészültünk!
– Hehe… – kuncogott Sutányi. – Ez úgy hangzik, mint amikor a Köztisztasági Vállalat fölkészült a télre. Emlékszik rá? Aztán leesett a hó, és nem gondolták, hogy fehér lesz…
– De kérem! Maga kinek a pártján áll?
– Természetesen a hóekékén.
– Nem ezt kérdeztem. Melyik laptól jött a szerkesztő úr? Ki a főnöke?
– Ja, egyiktől sem. Én csak a kalmopyrint hoztam be a nagynénémnek, mert azt mondta a nővérke, hogy a kórháznak nincs rá pénze.
Hozzászólások