Éhes vagyok, de lelkem éhezik.
Testem csak él,
lelkem csodára várva létezik.
Az ember halandó, de a lelke örök.
A tudat tovább él,
de a test csak döcög.
Lassú öngyilkosságba kezd,
élete elején,
s koronát tesz fejére a halál,
élete végén.
Minden változik, a tér egyre bővül,
de a lélek ugyanaz marad,
kilóg a többi közül.
Minden ember másként látja a világot,
örül annak, amit épített,
de csak ennyit lát önmagából.
Pedig a tudat hatalmas,
nagyobb, mint az ember,
s ha valaki erre rájön,
beleőrül egyszer.
Lehet, hogy én látok
pillanatokat néha,
de nem találom helyét,
agyam szótlan, s néma.
Egyszer én is beleőrülök, érzem,
s nem lesz értelme semminek,
csak én leszek, de én nem.
Hozzászólások