„…mi kicsit olyan délcegek vagyunk…”

A világ forrong, változik, a színház, mint a jó orvos, a pulzusán tartja a kezét. Nem lát a jövőbe, de álmodik. Jövőt, boldogot – magának.

Bereczky Júlia

(1928 március 9 – 2007 március 3. A kolozsvári Állami Magyar Színház művésznőjével készült beszélgetés 1983-ban.)

Még alig érkeztem meg, máris megállított.

– Most én kérdezlek. Miért akarod ezt a könyvet te megírni, mit akarsz vele? – és folytatja is. – Nagyon örültem a Szőcsnek írt cikkednek*, mert végre ki mert állni valaki egy kritikussal szemben, kiállt a maga művészete mellett. A kritikus fegyvere a toll. Soha nem igényeltem a kritikustól, hogy játsszon. Ők mindig megkérdőjelezték a színészt, mint gondolkodó lényt. Ezért örültem annak, hogy egy színész vett annyi fáradtságot magának, hogy írjon, még ha azzal a tudattal is, hogy a kritikussal szemben nem lehet igaza, az majd úgyis bebizonyítja, hogy nem érdembeli volt a felszólalása. Talán a kényelem, a lustaság az oka annak, hogy soha nem reagálunk a kritikákra írásban, vagy az attól való félelmünk, hogy megkaphatjuk érte a magunkét. Mi játszunk, az írástudó ír. Ez épp olyan különben, mint amikor a halász áll a parton és horgászik, a kritikus pedig a kibic, aki áll mögötte, és kielemzi, miért nem fogott halat. Persze, nekem abszolút semmi bajom velük – szólal meg benne a természetes önvédelem. – Ha olyan szinten művelik, mint a mi legjobb színészeink a magukét, gondolok a legnagyobb erdélyi színészekre, akkor, ha ezen a színvonalon űznék saját mesterségüket, elfogadnám őket, a kritikájukat.

Elmondom neki, mit szeretnék, miért érzem hiányosnak a közművelődésből az írott, rögzített kultúrából is színészeink arcát, véleményét, munkamódszerének ismertetését. Bereczky Júliát még főiskolásként ismertem meg közelebbről. Gyakran voltam náluk. Roppant barátságos, természetes, allűröktől mentes család. Nyitott szívvel fogadták a leendő színészt bennem. Első fizetésem örömére is együtt ittuk a kubai rumot. Júlia volt az, aki kézen fogva vitt fel Bisztrai Máriához, hogy „ez a kislány ide szeretne kerülni.” Nem rajta múlt, hogy nem sikerült.

Láttam az Egérút idős hölgyeként, és azóta is emlékszem erre a szerepére, kacagásaira, érett, éltes nő-alakítására. Emlékszem Hippiá-jára Az ember tragédiájából. Zsani nénijére a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ből. Matróna típus. Ő volt az Özvegy és leánya kemény-kegyetlen szívű anyja is. Öblös hangjával, markáns megjelenésével méltán érdemli ki ezt a jelzőt.  Gondos, sokat akaró személyiség, akinek egyáltalán nem közömbös a színház sorsa.  Egy nagy fotelban ül, előtte kis notesz, időnként belelapoz. Jegyzetei lehetnek, nemegyszer onnan idéz kérdéseimre.

– Úgy történt, hogy egy rettenetes hideg télen felfedeztem magamnak Adyt – kezdi. – Nagyszalontán. A három szoba közül csak egyben fűtöttünk, az egyik hideg szobában feküdtünk a dunyha alatt. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk. Késő éjszaka kezdtem olvasni. Átszóltam apámnak, hallgassa meg, milyen szép. Ezután József Attila következett, akitől tanárunk tiltott. Mindkét költő csodákat, titkokat jelentett számomra. József Attila költészetének ma is szerelmese vagyok… Mindennapi eledelem lett a vers. Házimunka mellett is olvastam, megtanultam és saját gyönyörűségemre mondtam is őket. Egyszer Kosztolányi Európáját kellett elmondanom az iskolában. A magyar tanárnő azt mondta, hogy intelligens versépítés. Kíváncsivá tett a megjegyzése. Később Váradon megnyertem egy iskolások közötti szavalóversenyt. Nagy nyugalom szállt meg, de nem voltam különösebben büszke. Soha nem szavaltam többet, viszont maradt bennem egy kíváncsiság, hogy vajon, amit saját gyönyörűségemre mondok, jól mondom-e? Ez ötven tavaszán volt. Írtam egy levelet, címzett: Színiiskola. A legnagyobb meglepetésemre válaszoltak, küldtek egy prospektust. Jelentkeztem is, nagy örömmel mondtam a verseket, részt vettem az előkészítőkön, amelyeket Kőmíves Nagy Lajos, Senkálszky Endre tartottak. A felvételi vizsgán a Levegőt! mondtam. Egy negyedét meghallgatták, aztán megköszönték s én hazautaztam. Később tudtam meg, hogy tízest kaptam. Valahogy nem is izgatott az eredmény. Decemberben érkeztem a főiskolára. Nagy gond volt számomra, hogy miből fogok megélni. Apám, aki ragyogó műkedvelő volt, megdöbbent attól, milyen pályát választottam, s nem támogatott. Végül otthagytam csapot-papot s eljöttem a nagy bizonytalanságba. Bementem Szabó Lajoshoz*. – Na, megjött? – kérdezte. – Megjöttem. Kapok ösztöndíjat? – Mi az apja? – Városi tisztviselő. – Nem kaphat. – Jó napot, mondtam és kimentem. – Várjon! – kiáltott utánam. Valakinek telefonált. – Nem lehet, mondta újból. Megint el akartam jönni. – Várjon. – újból telefonált. – Na, maradhat… S én a mai napig nem tudom, ki fizette az ösztöndíjamat, de az az érzésem, hogy Szabó Lajos lehetett, aki annyira szerette és támogatta a növendékeit… Ez a sejtelem most érett meg bennem. Biztos, hogy ő volt. Titkolt vágyam, hogy Kolozsváron lehessek színésznő ’54-ben teljesült. Négyen kerültünk ide, Barkó Gyuri, Pásztor János, Schasser Richárd és én. Csodálatosnak találtam, hogy a jövő ezt a színpadot osztja nekem… Az első sokkot a vásárhelyiek Úri murija okozta. A Nemzetiben játszották, mi fent ültünk a karzaton. Előadás után az volt az érzésem, hogy olyan csodát láttam, aminek nem lehetek soha részese s talán nem is kellene folytatnom ezt a pályát. Miután a felvételim sikerült átmehettem volna rendezői szakra. Akkor volt első éves Marosi Ildikó, Szeikovits Teréz, Czompók Mihály, Kóra Ilona és Szombati Gille Ottó. De hasznosabbnak láttam, ha előbb színészként ismerkedek meg a színjátszás alapelemeivel. Állandóan színdarabokat olvastam a Színházi életből, már gyerekkoromban is… Első éven huszonheten voltunk. Kányádi is köztünk volt. Tarr Laci, Taub János, Tarnóy Emike, Tóth Böske, Szabó Karcsi, Földes Laci, Pásztor Jancsi. Nagyon sokan kihulltak. Pásztor Jancsit, ezt a kiváló színészt és kollegát két éve temettük el.

– Első perctől kezdve játsztál Kolozsváron?

– Igen, sokat. Sok szerepet kaptunk, és mindenfélét, drámát, vígjátékot, parasztasszonytól királynőig, mindent. Különben Gobbi Hildával vallom, hogy két féle színész van, karakter- és rossz színész. A legnagyobb drámai hősöket is csak akkor tudod igazán jól alakítani, ha karaktert alakítasz. „Művésznek lenni, nem szakma, hanem sors.” Nekem ez lett a sorsom. Nem mintha máshol nem állottam volna becsülettel helyt, de ezt csinálom szívesen. Olyan furcsa volt mindig, hogy azért fizetést is adnak, ami az életem értelme.

– Hogyan őrizheti meg önmagát a színész?

Bereczky Júlia Rebeka szerepében (Öreg ház, r.: Harag György, 1978)

– … Sok apró halál a színész élete. Mikor lekerül a deszkáról meg is hal egy kicsit… Kétszer hal meg tulajdonképpen, amikor elfelejtik, és amikor eltemetik. Csak a nagyon nagy, kivételes egyéniség sorsa más. Maradnak a kritikák, a fényképek, hacsak nem viszik a DAC-hoz*. Nem is lehet ép ésszel kibírni. Mikor a színpadról, az életből kortársaim hullnak ki, akkor döbbenek rá, hogy ez valami szörnyűség. Péterffy halálára Tamás Mária írt verset: „Lenni, barátaim, és tenni/égőn, akár a fáklyaláng!/Halál vár ránk. A Semmi./Az alkotás marad.” Ez az alkotás, kérdem én, milyen? három-négy órára szól. Nekünk az a fontos, hogy a közönség befogadja a szót, a gondolatot, a látványt. Hogy utána mi történik az nem a mi gondunk. Az előadás megszerkesztésében fontos szerepet játszik a rendező. Ki kell vezetnie a színészt a labirintusból a fényre. Ha nem segít, rendszerint nem talál ki. Mérnöki pontossággal kell kiszámítani mindent. Ez tudomány. A tudományának egy része az is, hogy az oldott, bizalommal teli hangulatot megteremtse. S csak olyan színészekkel szabad dolgoznia, akik egy nyelvet beszélnek vele, különben nem passzol a szó. A pedagógusrendező próbáról próbára vezeti a színészt saját megoldásai felé. Az előadásnak kristálytisztán kell a közönség elé kerülnie. Fontos, hogy ismerje a rendező a színészt, tudja felszabadítani, hogy az egyéniségére tudja szabni a színpadi figurát… Szerencsés vagyok, mert alkalmam volt Haraggal dolgozni. Csodálatos színészpedagógus, olyan próbahangulatot tud teremteni, amelyben a színész felszabadul és minden lehetősége adott ahhoz, hogy jó lehessen. Persze, nem minden rajta múlik. Haragnak köszönhetem Az öreg ház Rebekáját, számomra a legizgalmasabb alkotási élményt jelentette. A próbák vége felé azt mondta: „Na, ez mind jó lenne, csak groteszkül.” Ez nem konkrét instrukció, de tudod, hogy lényeget takar. Ismétlés után azt mondta: „Sajnos, olyan jó voltál, hogy soha többet nem fog így sikerülni.” Tévedett. Fedezetem volt rá. A szerep egy öregasszony a hatvanas években. Múltja van, de a jelent s a jövőt nem érti. Nekem rengeteg emlékem van a kisvárosról, Nagyszalontáról. 92 éves Mária nagynéném, a háza vakolata már omlott. Nem érti, miért nem úgy folyik a világ sora, mint fiatalkorában. Értem és érzem az ő tragédiáját. Az embert meghatározza a környezete. Az érzésemlékezet segít az inspirálódásban. Harag felkutatja a hazai darabokat. Tasnád embereinek a sorsai kísértik… Azért volt jó Az öreg ház, A szerető, mert ilyen tiszta forrásból táplálkozott… Sajnos tartósítani nem lehet… Lengyelországból hoztam egy tölgyfacsemetét. Itt van a konyhaablak előtt, már három méter magas. A blokk rég nem lesz, de a tölgy itt marad. Irigylem, hogy sokáig fog élni… Tudod, Kati, nekem se házam, se vagyonom. Nem is kívánom, mit is csinálnék vele. De van egy fiam és a lehetőségeimhez képest sokat utaztam. Láttam Csontváry képeit, ez valami óriási élményem volt, vagy Drezdában egy gyűjteményes Baba kiállítás volt megrendítő hatással rám. A nagy humanista. Az ő művészetüket igazolni fogja az idő. A miénk elhagy, elszáll… A színházba mindenki önként jön. Szembesülhet saját magával. A közönség figyel a jóra, s talán segíti őt a mindennapok döntéseiben. A nézőért van minden. A színház nem a közszolgáltatások egyik eszköze. A humánum hordozója kell legyen, az emberség fel mutatása a célja, ahol önmagukra, egymásra ismernek az emberek és ettől tudnak két lábon maradni. A színház kételkedést ébreszt, gondolkodásra sarkall, kérdésekre ösztönöz és választ is ad. Ezért csodálatosak Shakespeare, Ibsen, Moliere, Goldoni, vagy a görögök, akik mindent tudtak az emberről… Sokat gondolkoztam azon, vajon a színészet nem az exhibicionisták gyülekezete? Az értelmező szótár szerint az exhibicionizmus a nyíltság, a kitárulkozás beteges megnyilvánulása. A meghatározás abszolút ránk illik. Saját magad leplezed le. Kiteszed a lelked a tenyeredre, ott maradsz pőrén a belső éneddel a színpadon… Kiszolgáltatod magad. De a kapcsolat, amit a közönséggel megteremtesz csodálatos. Ez a kivételes érzés a fizetség.

– Milyen színésznek tartod magad?

– Azt hiszem, hogy sok maradt raktáron. Gátlásos vagyok. Érdekes. Puskás*, főiskolás koromban szobrot faragott rólam, s először gránitkövet keresett hozzá, aztán azt mondta, tévedett, mészkő az anyagom… Nagyon nehezen, lassan bontakozom ki.

– Hogy szoktál dolgozni?

– Elolvasom a darabot s a szerepben keresem az emberit. Sok szerepet játsztam, amit kívülről, memorizálva is meg lehetett volna oldani, sok felületes, könnyű nőt, de soha nem nyugodtam, amíg nem találtam egy jó értelemben vett emberi vonást kiindulópontnak. Nem lehet csak fehér vagy fekete egy ember. A feketébe a fehér is beletartozik. Aztán megjelenik külső jegyeivel maga a figura, a rendezővel egyetértésben, aki tudja mivel küszködöm, s ezen az úton hagy. Ekkor sikerül. Ennek nagy mestere Harag. Így vezet a Tomcsa darabban is.

A Műtétet próbálják. Bereczky Júlia a Nagysádot játssza.

– Remek szerep –

– Azt mondja az író, hogy harisnyát köt és harsány. Akkor most feltétlenül loncsos és rendetlen legyen, és kész a figura? Ez sokkal komplikáltabb. A harmincas évek levegőjét érzékelni a maga társadalmával, körülményeivel, mikro-drámáival… ez az izgalmas munka. Sokat kínlódom most vele. Remélem, jól érzem majd magam a szerepben.

– Színész-eszményképed volt?

– Nem volt. A színész egyéniség, azt nem lehet kölcsönvenni, lemásolni. Csak az én alkatomon keresztül tudom kiteregetni a bensőmet. Viszont remek közönség vagyok. Megfeledkezem arról, hogy én is színész vagyok, annyira tudom méltányolni a kitűnő kollégákat. Lohinszky például a Lila Ákác epizódszerepében a mesterségbeli tudás szuperprodukcióját nyújtotta. Ő színjátszásunk sakk-nagymestere. Persze, az ilyen színészeknek sem sikerülhet minden és a siker nem csak a színészen múlik. Manea-val* pld. érdekes volt dolgozni. Valami egészen más színházat játszatott velünk, mint amihez szoktunk. Zseniális látnok. Vagy ez a kicsi Tompa is rendkívül tehetséges gyermek…

– Milyen érzés volt, mikor a közönség egy része kivonult a Titanic* előadásról?

– Csak Kolozsváron. Mert az 1980-as budapesti vendégszereplésünkön osztatlan sikert aratott. Mi tudtuk, hogy nagyon jó az előadás, megértettük a rendező vízióját, éreztük, ahogy eltávolította az előadást a szövegtől, kitágította, az egyetemesség felé. A realista színjátszáshoz szokott közönség egy része képtelen volt követni. Ilyen értelemben nem zavart. Reméljük, ha ezt nem is fogadta el, a következőn ottmarad s a harmadikat már érteni fogja. Ez hasonló a modern festészet és zene gondjaihoz. Picasso, Bartók sorsa is hasonló volt. A rakéták korában a művészet még mindig nem érte utol a technikát, a közönség is hátrább kullog, de idővel meg fogja érteni az efféle színjátszást is. Manole-t is jó előadásnak tartom a Gábor víziójában. Kristálytiszta előadás. Ha Blaga* a népballadát saját mondanivalójának céljára használta fel, akkor Gábor a darabot saját víziójának kivetítésére. Ez a rendező joga és mentsége is.

– Másfajta színházeszmény kezd uralkodóvá válni?

– Változik. Most Strehler* könyvét olvasom: Az emberi színházért. A cím fedi az igényt. A modern színjátszás is az emberhez kell visszatérjen…

– Másként látod a színházat, amióta rendeztél?

– Nem tartom magam rendezőnek. Az előadásokra rábeszéltek, én soha nem kezdeményeztem. De egész másképp látja a színész ezután a színházat. Mint komplex művészetet. Míg csak színész vagy, a darabban tájékozódsz, de a rendezőnek fantasztikus felelőssége van, ezért sem mernék többször ilyen kalandba bocsátkozni. Akkor érzed, milyen nehéz dolga van a rendezőnek, amikor a színészt meg kell győzni, rá kell hangolni a próbákra. Én nem panaszkodhatom. Kollektív produkciók voltak. Talán túl nagy szabadságot is engedtem a színésznek. A Ma éjjel megnősülök című előadáshoz, Péterffy*, Barkó, Sebők Klári szereplésével – mit én zenésíttettem meg, és Király Laci írt verseket hozzá – (ő szintén élvezte ezt a kis kirándulást) – nagyon jó hangulatú próbákon át jutottunk el. A közönség betörte a jegypénztár ablakát, sorba állt a jegyekért, rengeteget játszottuk. Hét évig a Stúdió színpad vezetője voltam, rendező, egyeduralkodó, így született meg Ben Johnson Volponéja, amit szintén megzenésíttettem. Még a kritika is elismeréssel nyilatkozott róla. Vagy Páskándi Vendégsége, ahol Köntés Béla remekelt, aki most az Opera rendezője, s színjátszásunk egyik legjobb színésze lehetne, de nem vették fel a főiskolára. Rendeztem Kincses* Katonák-ját, Deák Tamás Testvérek-jét, aztán a Kőszívű ember fiait. A színházban ’75-ben a Ma éjjel megnősülök-et, ’76-ban Sartre Szókimondó asszonyságát, ’77-ben Csávossy* Özvegy és leányát, ’78-ban Dunai Ferenc Nadrág-ját. ’79-ben Hunyadi* Pusztai szél című darabját és ’82-ben A néma leventét…. Jó lett volna, ha nagyon jól sikerül, szerettem volna látni a fiatalokat, Katona Évát, Albert Júliát nagy feladatot megoldani. Aztán egy idő után az ember el is bátortalanodik, fellép a hályogkovács komplexus.

– Mit tartasz a színészről általában? Milyen ember?

– Embere válogatja. Alkat kérdése. Ahhoz, hogy érvényesüljön nem elég a tehetség, szorgalom, tudás, kell a magabiztosság, a helyezkedni tudás, az önadminisztrálás. Van, amikor valami hiányzik ezekből a tulajdonságokból, képességekből, és mégis sikerül. Fontos, hogy a színház társulata mindhárom generációval rendelkezzen. Egy egészséges összetételű társulatnál a férfi-nő arány kettő az egyhez. A drámairodalomban sokkal több a férfi, mint a női szerep, ezért sok kiváló színésznő hever parlagon. És a múló éveket senki vissza nem hozza. Azt hiszem elégedett színész nincs is. Példa erre Major Tamás, aki azt mondta: Na és, mit csináltam? Pedig mindenki ismeri, tudja a nevét. Mit szóljon akkor az, akinek még lehetőséget sem adtak? Nagyon szeretem a fiatalokat, a tehetségeseket. A Stúdióból is sokan lettek színészek. Onnan indult például Keresztes Samu, akit az egyik legerősebb színészegyéniségnek tartok. Megrendített a Zoo-story* drámai szerepében, fantasztikus volt. De milyen jó komikus volt a Lila ákác-ban. Ízig-vérig színész, aki minden porcikájával a szerepben él.

– Azt játszol, amit szeretnél?

– Mindenfélét játsztam. Egyszer a piacon valami zöldséget vásároltam, amikor tőlem két méterre egy fiatal lány és egy hóstáti rám ismertek. – Jaj, engedje meg, hogy megcsókoljam! – mondta az öregasszony. – Maga tegnap színházban volt! – nevettem. Látta a Mezítláb a parkban-t, és ezt így köszönte meg. Ez volt az én borravalóm, hogy jól szórakozott, s rám gondolt, amíg árult… Hogy jót nevetett. Ezért kell elmenni a legkisebb faluba is, mert az élő kapcsolat pótolhatatlan. A színpadról elmondott szó hatalom, ezért nem is fog meghalni soha a színház.

– Melyik volt legkedvesebb emléked eddig ezen a pályán?

– Az öreg ház Rebekája, amiért alakítási díjat is kaptam. Ennek semmi jelentősége nincs, csak annyi, hogy hivatalosan is elismertek. Barkó tavaly kapott országos egyéni díjat, Orosz Lujza barátnőm az idén alakítási nagydíjat. Itt lakik a fejünk fölött. Ő szokta mondani: ez a díjazottak lépcsőháza. Ami számomra színészi élményben a „leg”, az Josie, O’Neill Boldogtalanok holdjából. Tudtam, hogy sok előadás nem lesz belőle, ezért szorongással váltam el minden egyes előadástól, mert annyira az én lelki alkatomhoz illő szerep volt, annyira szerettem. Évek óta a színház minden előadását szalagra rögzíttettem. Ennyi megmarad. Kár, hogy a tévé magyar adása olyan keveset foglalkozik az előadások lefilmezésével. A sánta angyalokat felvették, nem tudom, megvan-e még? A Lócsiszárt véletlenül letörölték. Jóvátehetetlen hiba. Színháztörténelmi események rögzítését halasztják el. Mi az a generáció voltunk, amelyik nagyot akarásában mindent lerombolt, ami a múlté volt, pedig sok okos tapasztalatot át kellett volna menteni. Pótolhatatlan űrök keletkeztek…. Nem lesz, aki emlékezzen és tovább adjon… Senkit nem lehet feltámasztani.

– Mit tartasz a legnagyobb hibádnak?

– A megalkuvást. Elmondok egy gyerekkori emléket. Hat éves lehettem. A főtéri Kaszinó mellett mentem el – (de jó lenne visszaállítani ezeket, ahol egy csupor kávé mellett beszélgetnek, gondolatot cserélnek, és nem rumot vedelnek) -, s egy férfi állt háttal nekem, valakivel beszélgetett. Hirtelen hátravetette a karját és orron vágott úgy, hogy eleredt az orrom vére. Sarkon fordultam, hazamentem és csendesen sírtam. A mai napig bosszant, hogy nem üvöltöttem. Az a férfi még bocsánatot sem kért azért, hogy megütött egy gyereket. Ezért gyűlölöm az erőszakos felnőttet a szemérmes gyerekkel szemben, aki csak sírhat, nem üvölthet. Egy másik emlék a főiskoláról: a háztető két csatornájának találkozásánál volt egy könyökrész. Tanultunk az udvaron s valami kétségbeesett csapkodásra lettem figyelmes. Egy veréb beesett a csatornába. Nem lehetett kivenni. A csatornából nem volt kiút. Ez a kétségbeesett vergődés azóta is kísért – szörnyű, amikor ilyen helyzetbe kerül egy állat, vagy egy ember.

– Barkóval szoktatok együtt dolgozni?

– Csak nagyon kíméletesen és „cu inima in dinti”* merem megmondani neki, ha van valami észrevételem. Kategorikusan visszautasítja, de azért látom, hogy a következő próbán mégis megszívleli a dolgot. Szigorú kritikus, kíméletlenül igényes, következetesen véleményt mond, én csak hallgatok, mint kisdiák. Látod, Barkó évek hosszú során át nem jutott igazán szóhoz, a rendezők nem fedezték fel a képességeit, nem jöttek rá, hogy az a fajta színész, aki hosszú utat tesz meg, de az eredmény kiváló. Olyan rendezőkkel dolgoztunk, akik a színésztől már az olvasópróbán szerepjátszást igényeltek, tehát megelégedtek a külsődlegességgel. Barkót Harag fedezte fel. Azóta színjátszásunk egyik kiválósága.

– Mit tehet a színész, ha nem kap szerepet, hogy le ne kopjon a színpadról?

– A művész nem olyan, mint az alma, hogy felteszik zölden a szekrény tetejére s ott megérik. Ez állandó ritmus. Minden szerepépítkezésnél elölről kell kezdeni, az ábécénél. Ha éveken át nem játszik, elveszti az önbizalmát, elvész, megszűnik létezni. Ha tehetséges az illető és vannak előadóművészi képességei, egyéni műsorokkal életben tarthatja magát. De nem mindenki előadóművész. Ez olyan, mint szólót játszani a nagy zenekar után. Persze, a jó képességű színész tömegszereplőként is kitűnik. A tehetséget nem lehet elnyomni. Ha egy kis lehetőséget kap, nyomban feltűnik. A rendező tulajdonképpen önmaga ellen dolgozik, ha parlagon heverteti a jó színészt. Azt mondják a Kolozsvári Színház a fiatalok temetője. Ez nem igaz. Mindenkinek megadatott a lehetőség. Az más lapra tartozik, hogy három egyforma képességű, egyforma korú színész nem kaphatta meg ugyanazt a szerepet. A rossz szerkezetű színház miatt hevernek olyan sokan a parlagon. A másik oka a repertoár szűkre méretezettsége. Egy évad alatt hat előadásban nincs lehetősége mindenkinek nagy feladatokra. S nálunk van egy generáció eltolódás. Ötvennégy után tíz évig egy színész sem került a társulathoz. Van egy tíz éves űr. És abban sem voltunk mindig a legügyesebbek, hogy a legjobbakat szerződtessük ide. Ha pár év múlva a mi generációnk elmegy nyugdíjba, akkor kell ügyesnek lennie a színház vezetőségének, hogy az öt magyar színházból a legjobb erőket hozza ide. Az idén négy-öt fiatalt akarunk szerződtetni…

– A hat magyar színház megkülönbözető jegyei…

– … a rendezők. Rányomják a bélyegüket saját társulatukra. A rendezők által rendezett előadások közti különbségekről beszélhetnénk, nem a városok közti színházi másságról. A színház olyan, mint azok a rendezők, akik állandóan ott dolgoznak. Ha idegen rendezőt hívnak, kiderül, hogy ugyanazzal a társulattal egészen más előadást is ki lehet hozni. Tehát a rendező a fontos. Persze, én most nem „játékmesterekre” gondolok. Ciulei *csodálatos rendező például. Most jönnek fel Dan Micu-ék*, a fiatalok. Rendezőképzésre lenne szükség minden esztendőben a magyarok számára is. Nagyra becsülöm a bukaresti színházat, ragyogó színészek sorát bocsátotta ki a főiskola. Más a temperamentumuk, felszabadultabbak, gátlástalanabbak, ami a siker fontos titka.

– Mi miért vagyunk ilyenek?

– Más az alkatunk, szemérmesebb, befele fordulóbb fajta vagyunk, nem képesség vagy tehetség hiánya. Mi kicsit olyan délcegek vagyunk. Büszkék. Ezért volt számomra, mindnyájunk számára érdekes kísérlet Manea rendezésében a Titanic keringő. Mást kért, mint ami a mi temperamentumunknak megfelel, de rögtön rákapcsoltunk, megéreztük, mit kíván, és önfeledten komédiáztunk.

– Mintha ők színésznek születtek volna, mi pedig csak megtanultuk ezt a „mesterséget”?

– A lelki kényszer visz be minket: ez a hivatásunk, feladatunk, ezért vagyunk – mondja még és elém rak egy szelet finom citromos tortát.

Részletesebb életrajz a következő linken érhető el:
http://www.huntheater.ro/lista_m.php?soid=190

*Szőcs István – színikritikus, író
*DAC-papír-, hulladékbegyűjtő intézmény
*Puskás Sándor, erdélyi szobrászművész
*Aureliu Manea, román színházrendező, dramaturg, esszéista, prózaíró
*Titanic keringő, Tudor Musatescu darabja
*Lucian Blaga, román költő
*Giorgio Strehler, világhírű olasz rendező
*Péterffy Gyula, színész
*Kincses Elemér, rendező, író
*Csávossy György, drámaíró, költő
*Hunyadi Sándor, népszínmű író
*Zoo-story, Edward Albee darabja, Tompa Gábor rendezése
*cu inima in dinti – szívemmel a fogaim közt, szó szerint, féltő szeretettel, román kifejezés
*Liviu Ciulei, világhírű román rendező
*Dan Micu, román rendező

Megosztás

Tweet